Miniszterek a borbélyházban, körömlányok között
Aki még nem tudná önök közül, azoknak elmondom: a bankrablás nehéz testi munka. Ugye már az alagút megásása is döglesztő, aztán a cepekedés, az ügyeskedés, mennyi részlet! Hogy ki hol legyen, hánykor, közben még be is kell szerezni a kasszafúráshoz szükséges eszközöket, micsoda meló, mennyi körültekintés, kicsinyes egyeztetések serege. Sok, na!
El is ment a kedvem az egésztől, amikor láttam, mennyi vesződséggel jár egy ilyesmi. Aztán amikor végre egyenesben vagyunk (bank kirabolva, kompromittáló fotók a zsebben), és elkezdi üldözni a bandát a rendőrség, a titkosszolgálat, az elhárítás, valamint néhány gengszter is, akkor aztán fölpörög. Kezd érdekessé válni. Főleg, hogy megtekinthető néhány miniszter is a borbélyházban, a körömlányok között, amiből ugye óriási balhé is támad(hat)na. Erre kell a titkosszolgálat a maga féktelen tapintatával.
Hőseink csak a pénzre mennek, a rendőrök meg rájuk. Végül is addig-addig, hogy a bűn kifizetődik (annak a kivételével gondolják ezt, akit közben halálosan fejbe lőttek), a tettesek a déltengeri vizeken élvezik a zsákmányt, amely nagyobb volt, mint a legendás Nagy Vonatrablásé.
A film utóirata szerint a cselekmény megtörtént eseményeken alapul, de az ügyet az angol rendőrség 2054-ig titkosította, tehát senki nem tud semmit, nem is lehet számon kérni, így volt-e vagy sem: kicsapongott-e az angol királyi ház élvezkedő hercegnője vagy sem, le lehetett-e fizetni a londoni Skót Udvar detektívjeit is úgy, amint amerikai kollégáikat szokás, és a többi.
Közepes film, elején unalmas és lassú, végén pörgős. Rendezte Roger Donaldson. E minőségében is oázis e sivatagban, amit a mozik manapság kínálnak. Volt jobb, de nincs jobb momentán.
