Megyesi Gusztáv, egy szabad kisiparos

A mostani esetben a Népszabadság szombati számában Szabadrúgás címszó alatt megjelent

jegyzetekrőljegyzetekről van szó, amelyekből ha egy is elmaradna, az ember azt érezné, amit Mikszáth szerint a kortársak éreztek, ha Jókai nem publikált egy darabig. Ejnye, mák nem termett? Jókai nem írt?

Nem mosnánk össze senkit senkivel, pusztán csak azt mondjuk, hogy Megyesi évtizedek óta hozzátartozik az életünkhöz, ifjúkorától hűségesen kísér minket a fiatalságtól az öregedésig, a körmagyar élet magába záródó ívén a diktatúrából a szabadságba, a szabadságból a tekintélyuralomba, és persze még a síron túl is kísérnie kell, nem tudjuk, hogyan, de oldja meg.

Mit mesélnék róla, ha az egyik fiam megkérdezné, hogy kicsoda ez az ember, akinek a könyvét nézegetem? Nem kérdezik persze, sose kérdeznek rá senkire a világomból, Esterházyt sem ismerik, szégyenemre. Van Megyesinek egy írása, amelyben a petrezselymet szedő asszonyok lába felhólyagzik a növény nedvétől, mert az öregek, akik erre figyelmeztethettek volna, már nincsenek, vagy ha vannak, senki sem kíváncsi rájuk. Ez így van, a könyvtárat nincs kire hagyni, a tudás percenként avul el, az érvényes sem számít, a nemzedékek között nagyobb a szakadék, mint valaha.

Ez itt most azért érdekes, mert Megyesi velünk együtt éppenhogy az átmenetek embere, híd generációk és korok, sőt társadalmi rétegek között is, úgy értve, hogy még a régi világ szülte, az hozta ki ironikus hajlamait és a hatalommal szembeni örök gyanakvását, ami azonban csak részben azonos egy vitathatatlanul értelmiségi ember folyamatos veszélyérzetével. Megyesi képes arra, hogy tükrözze a kisember bizalmatlanságát is, az alullevés nyomasztását és a ravasz örömöt, amikor sikerül a homokba fúrnia a fejét, és eltűnni a fensőbbség és a felelősség elől. Ebben a képben ott van ő is, az egykori Patyolat-dolgozó és üzemihírlap-író, aki képes úgy leírni, megérteni és megítélni a saját világukból ki nem látó hétköznapi hőseit, hogy közben folyamatosan azt érezzük, őt is ugyanabból a bordából szőtték. Egy közülük. Az ilyesmi általában póz szokott lenni, mi is láttunk még efféle, a népről nyafogó városi intellektueleket, de Megyesinek ezekhez semmi köze nincs. Ő egy liberális és baloldali ember, vagyis az alámerülő ballib társaság értelmiségi plebejusa.

Sokan így is gondolnak rá, az egyikre a hármasból. Mert hárman voltak az Élet és Irodalomnál nemzedéki társak, és vannak ma is. Megyesi a plebejus, Váncsa az intellektuális, Kovács a racionális, józan elemző, tulajdonképpen az igazi nyugatos a magyar hagyományoknak megfelelően a szépirodalmi eszközökkel is élő két zsurnaliszta mellett. Az ő férfibarátságuk olyan, mint a közösen bérelt lakásban Oxfordban tanuló brit fiúk egy életre szóló összetartozása. Csak hát az ő Oxfordjuk a nyolcvanas évek késő-kádári ideje volt az ÉS szürke betonépületében, az Akadémia környékén. Ott laktak, meg a főszerkesztőn átnyomott kicsit szabadabb mondatokban. Meg a kocsmákban. Előtte Kovács és Megyesi megjárta a Magyar Ifjúság nevű KISZ-lapot, illetve Megyesi a Fényszóró nevű üzemi lapot is, ahol egyszer kínjában megírta, hogy a párttitkár ablakában hogyan nyílt ki a muskátli. Borzalom, mondja, és nevet a kerekes székben, ahová mára kényszerült. Innen indult a pálya.

Ezen a ponton figyelmeztetném a gyerekeimet – akiknek most képzeletben mesélek –, hogy az átmenetek nemzedékének tulajdonságairól már volt szó. Ennek megfelelően gondoljanak tehát arra a tényre, hogy ez a három újságíró a rendszerváltozás idején a Magyar Narancs gárdájával szemben nem a lapalapító, az életbe és szakmába zöldmezősen beruházó generáció tagja. Idősebbek lévén egyszerre voltak a végjáték és az újrakezdés emberei, akik menekülni akartak a kádári idők lapjától, és nem tudtak szabadulni tőle. Át is vitték a pusztulásnak induló ÉS-t az új világba. Kínnal. És nem egyedül.

Tudjátok, mondanám mohó érdeklődést színlelő gyerekeimnek, az átmenetek embereinek nagyon fontos, hogy legyen mamájuk, édesanyjuk, öreganyjuk. Az elnyomó és gondoskodó hatalom alól kiszabaduló, istentelen, apáit lassan elvesztő kései harmincasoknak kellett valaki, aki a világ dolgaiban erősebb és ügyesebb náluk. El vagytok anyátlanodva, mondta a hármasnak Esterházy, amikor megszűnt a kiadójuk, de aztán jött Tarnói Gabi, aki igazából Gizi volt. Ő, a Magyar Rádió egykori gazdasági újságírója tette rendbe anyagilag a lapot, és csinált a hármaknak otthont a piac hidegében, szabad, független, meleg otthont, amely ma is őrzi az emlékét.

Megyesi ezzel az irigylésre méltó, bár rosszul fizető háttérrel működik hosszú évek óta. Az ÉS-ből megélni nem lehet, a Tarnói gründolta kis szerkesztőségbe állítólag Kovácson kívül nem is nagyon járnak, de azért bázis. Ennek tudatában nem kell kompromisszumokat kötnie Megyesinek, aki alkatilag erre amúgy sem képes, arra sem, hogy az írásaiban lemondjon néha zavarb aejtő őszinteségéről. Ebben az amúgy múlékony szakmában talán ettől nem avulnak el a történetei, meg talán attól is, hogy Magyarország nem változik. Mindig lesz egy Pelczné Gáll Ildikó, akinek úgy tetszik előre a főnöke megálmodta szobor a Szabadság téren, hogy annak még makettje sincs. Vagy olyan színész, zeneszerző és dalszövegíró, aki magánszorgalmú kutyaként védi meg bátran a kormányfőt a hozzá nyílt levelet írni merészelő Kulka Jánossal szemben. Vagy olyan vidék, konkrétan Mórahalom, ahol ötezer romániai vendégmunkást tartanak állati sorban, miközben a nyolcvanas években a népesség egy része állítólag azon törte a fejét, hogyan szabadíthatná fel valóságosan egy brazil szappanopera Isaura nevű rabszolgalányát.

Lesz piac, ahová a rendőrök lassan jönnek, hogy az engedély nélküli árusok meglóghassanak, mert a szervnek is van szíve, csak a hivatalnak nincsen. Lesz egy basáskodó miatt kidobott óvónéni, lesz az év lúzere, aki Székesfehérváron egyedül nem nyert trafikengedélyt. Holnap is ír majd a miniszter haverja könyvet a kazah birkatenyésztésről a kazahoknak. Vitrinbe tesszük azt a gázszerelőt, aki munkával szerezte a pénzét. Olvassuk a hírt arról az őrizetbe vett férfiról, aki a Tisza-gáton gallyakat gyűjtött illegálisan. Akad megint egy Lázár nevű államtitkár, aki hárommillióért lő 913 fácánt a barátaival, és amikor ezt a két esetet egymás mellé tesszük, ismét és újfent a demagógia gyanújába keveredünk.

De lesz-e majd egy másik Megyesi, aki leírja ezt a mondatot: „Optimisták vagyunk, hisszük, hogy a magyar püspöki karnak legalább a fele hisz Istenben”?

Optimisták vagyunk, természetesen mindig jön valaki, aki nem fél a valóságtól, a hatalomtól és a saját merészségétől. Megyesi legutóbbi interjújában azokról a híradósokról beszélt, akiken a hírek csak átszaladnak, nyom és következmény nélkül. Kétségkívül sokan vannak ilyenek, de biztosan akadnak majd szabad szövegbeszállító kisiparosok (Váncsa István meghatározása), akik igazi mondatokat írnak, és olyan történeteket, amelyek az életünk krónikái és amiken szórakozni, dühöngeni és sírni lehet. És ezek az emberek mind egy kicsit Megyesi örökösei lesznek.