Meg kell tanulni szóba állni egymással – Grecsó Krisztián a belső emigráció verseiről
Márciusban a Radnóti Színházban lesz a könyvbemutatója, de már egy hónappal ezelőtt elkelt rá minden jegy. Vannak, akik az irodalmi élet sztárjának tekintik önt, noha semmiféle sztárallűrje nincs. Hogyan viseli a fokozott érdeklődést?
Egyáltalán nem tartom magamat sztárnak. Amióta a zenésztársaimmal színpadon is látható vagyok, olyan közönségréteg is megismerhetett, akik a könyveimet nem olvasták. De a cél az, hogy a dalokkal is irodalmat juttassunk el az emberekhez. Amikor pedig az olvasóimmal találkozom, ugyanolyan hangon beszélek velük, mint ahogyan a szövegeimben is megszólalok, ugyanazokat az értékeket képviselem. A baj inkább a kapcsolattartással van, a kommunikáció szervezésében ügyetlen vagyok, és ez sok bosszúságot okoz. Például sok könyvtáros kollégát ismerek Battonyától Nemesmedvesig, rengeteg helyen jártam az elmúlt 25 évben. Rendszeresen kapok leveleket tőlük, és megszokták, hogy ezekre személyesen válaszolok, megbeszéljük a problémákat. Ez vállalható is volt addig, amíg havonta két estem volt. De most, hogy a fellépések száma ennek a sokszorosa, állandó elmaradásban vagyok, és ez nagyon frusztráló. Megjelent egy remek tárcanovella Turi Tímeától az ÉS-ben, amelyben azt írta: a pokolban megválaszolatlan e-mailek vannak.
Ám a felkapottság, a siker ártalmas is lehet, ha elfogynak az őszinte visszajelzések. Nem tart ettől?
Szerencsére velem nem szoktak kesztyűs kézzel bánni. Ugyanakkor a kulturális életünkre tényleg jellemző, hogy a nagy nevet szerzett, élő klasszikussá vált művészek körül kialakulhat egyfajta légüres tér. Nem mernek velük kritikusak lenni. Bár a művésztől is függ, hogy kér-e segítséget, igényli-e a kontrollt, vagy csak az elismerésre vágyik. Előfordult már velem is, hogy egy zenész megmutatta nekem az új lemezét megjelenés előtt. Bizalmas gesztus volt a részéről, ugyanakkor az album masterje már elkészült, tehát semmin nem lehetett változtatni. Mi mást lehet ilyenkor mondani, mint hogy csodálatos, nagyszerű? Az írás magányos műfaj, és erre a magányra az alkotói fázis nagy részében szükség is van. De eljön egy pont, amikor kidugom ebből a fejemet, és a még képlékeny szöveget odaadom olyan barátoknak, kollégáknak, akiktől hál’ Istennek maximális őszinteséget kapok. A Magamról többet verseit Vecsei H. Miklósnak és Nádasdy Ádámnak is megmutattam, húzták, vonták a szövegeket, nem kíméltek, úgyhogy nekem volt kontrollom, és ezért nagyon hálás vagyok nekik.
Verseskötetekkel kezdte a pályáját anno. Költő akart lenni, Petőfi és Ady utódja?
Akkori kamaszlelkem lángolásához jobban illett a költői nyelv, bár a verseimben meglehetősen rejtőzködő voltam. Engem ugyanis már akkor is a történetmesélés érdekelt, a falusi közösségek világáról írtam, csak még lírában. Az első verseskötetem, a Vízjelek a honvágyról, 1996-ban jelent meg, húszéves voltam, Békéscsabán tanítóképző főiskolára jártam. Talán a könyvnek is köszönhetően munkatársa lettem a helyi Bárka folyóiratnak. De még szakmai körökben sem volt a kötetnek visszhangja, egyedül Kemény István írt róla. Ahogy a következő Angyalkacsinálás című verseskötetemnek sem lett sikere. Közben Szegedre kerültem, felvettek a József Attila Tudományegyetem magyar szakára. Fried István tanár kérdezte meg egyszer: „Fiam, ha maga ennyire szereti a történetmesélést, miért nem ír inkább prózát?” Nekem ez olyan volt ott akkor, mint valami megvilágosodás. Novellákat kezdtem írni, és kiderült, hogy a prózaírást sokkal jobban élvezem. A szerkesztőségek jól fogadták a novelláimat, ajtók nyíltak meg előttem, és az első novelláskötetem, a Pletykaanyu is figyelmet kapott.
Huszonkét év után most mégis visszatért a lírához. Miért? Nem tartott attól, hogy ennyi idő után kockázatos műfajt váltani?
Annyira régen jelent már meg verseskötetem, hogy ezt a mostanit szinte felszabadító rutintalansággal raktam össze. Nem volt bennem görcsös megfelelési kényszer. A versírás részben a zenéléssel jött vissza, a dalok megtermékenyítően hatottak rám. De a legfontosabb mégis az volt, hogy az utóbbi másfél-két évben pedig olyan érzelmi sokkok értek, amiket prózában nem tudtam feldolgozni. A betegségemmel kezdődött, a kezelések után hetekig nem bírtam beszélni, és ebben a némaságban, befelé fordulásban mélyültek el igazán a versek. Majd a gyógyulással együtt jött az a hihetetlen boldogság, hogy szülő lehettem. A pokoltól a mennyig olyan szélsőségeket éltem át, amiket csak ezekben a nagyon személyes, kitárulkozó, leltározó versekben tudtam elmondani. A Magamról többet radikálisan eltér a korábbi, történetmesélős lírámtól.
A gyógyulása után nem volt nehéz elővenni, újra foglalkozni azokkal a versekkel, amiket a legmélyebb krízisekben írt?
Az volt a legjobb, hogy szövegként tudtam kezelni őket. Távolabbról néztem rájuk. A versek írásánál egyébként az is segített, hogy a magyar költészetben van olyan hagyomány, amihez visszanyúlhattam. Erre utalok a Balázsolás ciklusban is. Babits Mihály is rákkal küzdött, verseket írt a gége- és torokbetegségek védőszentjéhez, Szent Balázshoz. Fennmaradtak azok a beszélgetőfüzetek is, amiket a sugárkezelések után vezetett, amikor ő is elveszítette a hangját, és a kérdésekre csak írásban tudott válaszolni. Kosztolányi Dezsőnek fej-nyaki rákja volt. Olvastam interjúkat tőle, amelyekben a betegségéről is beszélt, és megdöbbentő volt számomra, hogy akkor még egyáltalán nem tekintették a betegséget szégyennek.
Miért, ma annak tartják?
Egyértelműen. Erős az áldozathibáztatás. A legtöbb kérdés úgy kezdődik: mit gondolsz, mit rontottál el az életedben, hogy ezt kaptad? A betegséget büntetésnek fogják föl, tehát a beteg maga is felelős azért, hogy ilyen helyzetbe került. Épp ez volt az egyik ok, amiért megpróbáltam nyíltan beszélni erről az egészről, hogy az áldozathibáztatás veszélyeire felhívjam a figyelmet. Ugyanakkor számomra az is fontos volt, hogy úgy írjak a betegségről, hogy az többről is szóljon. Például arról is, miként lehet mély traumákban is megőrizni azt, hogy emberek maradjunk. Azt szerettem volna, hogy a vers tükör legyen, amelybe ha valaki belenéz, mélyebben láthat önmagába is. Az olvasó is leltározhassa az életét.
A lelki felépülés sokszor lassúbb a testi gyógyulásnál. Maradtak önben félelmek?
Sajnos igen, ha valami megfájdul, aggódni kezdek, hogy ez vajon nem valamilyen súlyos bajt jelez-e. Korábban nem tudtam elképzelni, hogy engem egy szimpla fájdalom megijesszen. Fura sérthetetlenségi illúzióban éltem, én is azt hittem, mint mindenki, hogy súlyos betegségek csak másokkal történhetnek meg, velem nem. Ezt a naiv biztonságérzetet elveszítettem.
Azt is nyilatkozta, hogy nyitottabb lett, sokkal inkább észreveszi és értékeli az élet örömeit. Maradandó a pozitív változás is?
Abszolút, és ebben nagy segítségemre van a kislányom is. Nem tudom, mennyire lettem volna boldog apa, ha nem kellett volna ennyit várni rá, és mondjuk huszonéves koromban, minden tervezgetés nélkül szülővé válok. Azt szokták mondani, kevés előnye van a kései szülőségnek, és persze én is belegondoltam, hány éves leszek, amikor a gyerekem érettségizik. De ha a sors ezt adta, akkor ebből kell kihozni a legtöbbet. Jóval tudatosabb, rákészültebb vagyok az apaságra, sokkal jobban megbecsülöm minden pillanatát. Húszévesen még lazábban bántam az idővel, nem számított fél év ide vagy oda, mert végtelennek tűnt a jövő. Csakhogy fél év egy kisgyerek életében egy világ, és ha félrenézek, lemaradok róla, nem pótolható.
A Magamról többet egy versciklus címe is a kötetben, ebben ír az apaságról. A szülővé válás segített abban is, hogy jobban megismerje magát?
Ez így van. Ugyanakkor meglepett, hogy a magyar költészetben viszonylag kevés vers szól arról, mit is jelent apává válni, mennyi belső küzdelemmel, vívódással is járhat ez. Többek között Szabó Lőrinc és Juhász Ferenc írt ilyen verseket, de összességében ez egy levegősebb terület. Másfelől a kötetem címe kicsit becsapós is, hiszen az utolsó vers azzal végződik, hogy mivel apa lettem, a gyerekemtől függetlenül többet nincs mit mondanom magamról.
A szülőség óriási felelősséggel is jár, és tán még fontosabbá válik, hogy milyen országban fog felnőni a gyerek. A közéleti felelősségét is nagyobbnak érzi?
Persze, még inkább foglalkoztat, milyen közoktatási rendszerbe kerül majd a lányom, milyen társadalmi viszonyok veszik körül. Az ember a saját kiszolgáltatottságát már úgy-ahogy megszokta, de ha a gyerekének nem tud segíteni, az borzasztó. Próbálsz egy olyan mikrovilágot építeni neki, amelyben normális értékrend, szeretet és biztonság van, de mindentől nem tudod megóvni. Ezt nehéz elviselni.
Ám amióta apa lett, kevesebb közszerepelést vállal, ritkábban szólal meg közéleti kérdésekben. Mi az oka?
A betegségemmel kezdődött a befelé fordulásom, amolyan belső emigrációba vonultam. Kialakult bennem egyfajta önféltés is a közélettől, mert annyi gyűlölet árad onnan, amit szinte lehetetlen kibírni sérülések nélkül. Azt hittem, idővel sikerül ennél jobb énvédő technikákat kialakítanom, de ez most nem megy nekem. Közéletről így is írok például az ÉS-ben megjelenő tévékritikáimban, de a tévészerepléseket valóban visszafogtam. Nem csak a stresszkezelés miatt. Azelőtt sokszor megszólaltam közéleti kérdésekben, szinte már szajkóztam a véleményemet, és ennek semmi értelme nem volt. Sokkal jobb, ha az ember ritkábban nyilvánul meg, csak akkor, amikor igazán fontos, és így talán a szavainak is nagyobb súlya lesz.
Hadd kérdezzem akkor most az irodalmi közéletről. Ön például nem kapott Térey-ösztöndíjat, könnyen lehet, hogy a korábbi, markánsan ellenzéki megnyilvánulásai miatt hagyták ki az állami ösztöndíjra érdemesek listájáról. Hogy érinti ez?
Nagy szerencsének, isteni kegyelemnek élem meg, hogy kimaradtam ebből az egészből. Már az elején sejteni lehetett, hogy a Térey-ösztöndíjból botrány lesz, vagy talán épp ez volt az egyik cél, hogy az írók egymásnak essenek. Rendkívül kapkodva, átgondolatlanul indították el az ösztöndíjat, amelyre nem lehet pályázni, hanem jelölések vannak. Nem lehet tudni, miért az egyik, miért nem a másik író kapja meg. Átláthatatlan hatalmi döntések. Az egész arra volt jó, hogy konfliktusokat generáljon és összeugrasszon embereket. Ez az ösztöndíj leginkább a Térey János által olyan remekül megverselt udvari kultúra újraépítését és fenntartását szolgálja, függő rendszert hoz létre.
Milyen károkat okozott az irodalmi életben?
A még azonos írószervezethez, közösséghez, azonos politikai oldalhoz sorolt írókat is egymás ellen fordította. Sokan most nem állnak szóba egymással. Hihetetlen, mennyi indulatot hozott felszínre, bár ezek nyilván eddig is ott voltak a mélyben. Többen árulót kiáltottak azokra, akik elfogadták az ösztöndíjat, ők pedig megsértődtek, amiért ennyi támadást kaptak. Köztük kitűnő írók is vannak, akiknek a mindennapi megélhetéséhez tényleg kellhet ez a pénz. Talán higgadtabban kellene ítélkezni, mondom ezt úgy, hogy közben azzal kezdtem, mennyire örülök, hogy nem kényszerültem döntési helyzetbe. Ismerek olyan kollégát is, aki roppant nehéz körülmények közt él, pedig rengeteget dolgozik, és mégis lemondott az ösztöndíjról.
Ön az Élet és Irodalom prózarovatának szerkesztője, az irodalmi élet egyik legismertebb alakja. Tud tenni valamit a békülésért?
Szerkesztőként nyilvánvalóan eddig sem foglalkoztam azzal, hogy ki melyik körhöz, intézményhez tartozik. Ezt rovatvezetőként félre kell tenni, csak jó vagy rossz szöveg létezik, nincs kormánypárti vagy független próza. Szerintem most már csak az maradt, hogy mentsük, ami menthető. A legnagyobb veszélynek azt látom, hogy az ellentétek szétfeszíthetik a működő írószervezeteket, holott szükség van rájuk. Fontos érdekvédelmi csoportok ezek, amelyek nélkül az írók végképp magukra maradnának, szabad prédává válnának. Meg kell tanulni újra szóba állni egymással.
