Márai letiltaná

- Márai naplójában szerepel egy rokon, akit 1944-ben felelősségre vont, amiért belépett a nyilas pártba. A válasz: könnyű neked, te tehetséges vagy. De mit csináljunk mi, tehetségtelenek? Tudja, kiről lehet szó?

– Ez az Egy polgár vallomásaiban van. Nem, nem tudom, soha nem esett róla szó a családban. Nálunk nem volt jellemző, hogy valaki nyilasnak álljon.

- Összetartó család volt?

– Apám, dr. Jáky János ügyvéd Márai kedvenc unokaöccse volt. A saját kisfia pár hónappal a születése után meghalt. Ez olyan fájó pont volt az életében, hogy soha nem beszélt róla. A testvéreinek születtek lányai is, de apám volt az egyetlen fiú, akiben Márai talán valami „gyerekpótlékot” találhatott. Sokszor sétált vele. Amikor 1948-ban emigrált, előtte elvitte az akkor tizenhárom éves Jancsit a bazilikánál lévő nagy játékboltba, és azt mondta, na, fiam, kérj valamit. Bármit. Apám egy óriási vitorlást választott. Márai bólintott: navigare necesse est. Apám 1989. november 5-én halt meg, két nappal a születésnapom előtt. A hivatalos iratokért ki kellett nyitnunk az aktatáskáját, és találtunk egy csomó, a nevemre, Márai szellemi öröksége gondozójának nevére szóló névjegyet, bal sarkában a hajó képével, alatta meg a Márai idézte latin mondattal. Ezt szánta nekem a harmincötödik születésnapomra. Hogy vigyem tovább a hajót.

- Leveleztek az íróval és a feleségével, akit ő csak Lolának hívott? (Matzner Ilonáról van szó, egy tehetős kassai zsidó kereskedő család lányáról, aki 1936-ban Márai kérésére katolizált, ettől némi védelmet reméltek. A szerk.)

– Főleg a nagymamám, Grosschmid Kató levelezett vele, aki a két fiú mellett az egyetlen lánytestvére volt Márainak. Különösen Lolával került jó, egyfajta sógornői, asszonyi viszonyba. Meg is maradt néhány magánjellegű levél. Az olaszországi, New York-i, aztán megint az itáliai évekről írnak bennük, 1967–1979 között ugyanis visszatértek Európába, és csak 1980-ban költöztek San Diegóba. Márai nem szerette Amerikát. New Yorkból keserűen tudósított, hogy Lolának végre sikerült egy cipőboltban állást találni, így lesz egy kis pénzük. Nagyon szerényen éltek ott, ezt láthattam én is, mert 2002-ben – azután, hogy először jelentek meg külföldön nagy példányszámban a Márai-művek – a jogdíjból felkereshettem azokat a helyeket, ahol laktak.

- Csak az önöké a jogdíj?

– Nem, egyharmad a magyarországi rokonoké, egyharmad az amerikai három lányunokáé, a többi pedig a kiadói jogokkal együtt a torontói Vörösváry Kiadó tulajdonosához került Sanyi bácsi halála után.

- Az a vitorláshajó nagyon bejött. A kedvenc unokaöcs, az ön édesapja sokat tett a Márai-művek hazai elfogadtatásáért. Bár tudom, hogy bírálták is azért, mert a kilencvenes évek elején a naplókból kihagyott részeket, amelyek szerinte sérthették a szlovákok érzékenységét.

– Ami ezt az ügyet illeti, apám azt szerette volna, hogy a kassai Grosschmid-házat megnyissák a közönség előtt. (Márai eredeti neve Grosschmid Károly Henrik volt, a művésznevet állítólag azért vette fel, hogy irodalmi bohémkodásával ne hozzon szégyent a nagypolgári családra. A szerk.) Ne feledje, ez a mečiari Szlovákia volt akkor, apám tárgyalópartnere Rudolf Schuster kassai főpolgármester, aki később államfő lett. Észnél kellett lenni. De az emlékszoba 1998 májusában megnyílt. Apám életének utolsó kilenc évében kizárólag a Márai-ügyért dolgozott, és nemcsak amiatt, mert Márai végrendelete szerint ő volt a végakarat végrehajtója. Az a hajó, tudja... Nagyon szoros viszonyban állt az itthoni kiadások intézőjével, idősebb Balla Katalinnal. Katalin kiment az 1998-as frankfurti könyvvásárra, onnan hívta fel apámat, hogy „Sándornak” milyen hihetetlen sikere van. Apám még abban az évben meghalt, mi egy év múlva kaptunk komolyabb pénzt, és akkor kellett szembesülnünk azzal, hogy Márainak egyetlen kortárs rokona sem élt már, sem a legjobban szeretett öccse, Gábor, sem a nagymamám, a lánytestvére, sem másik öccse, a híres filmrendező Radványi Géza. Mi maradtunk „a” rokonok. Nekem különösen tragikus ez a dolog, mert soha nem találkoztam Máraival. Az én hibámból.

- Pedig úgy tűnik, Márai emlékezete szinte kultikus része lett az életüknek: ő volt az a családtag, aki elmenekült, és magával vitte a polgári létezés tudását, titkát, de itt hagyta a reményét.

– Ez annyira így volt, hogy amikor a nagyszüleim lakásában – amely tele volt kassai bútorokkal, képekkel, műkincsekkel – összejöttünk, a vacsora után a nagymama mindig elővette Sándor bácsi leveleit, és felolvasta őket. Ez szertartás volt. A másik: a tartás. A mi családunkban senki nem lett besúgó, nem keveredett sötét dolgokba, nem árult el senkit. Akkor sem, ha nem volt pénz. A nagymama a lányiskolában megtanult kötni, varrni, megtanult spórolni, a háború után szegény polgárasszony lett, de soha nem hagyta el magát.

- Ön miért nem ment ki az íróhoz soha?

– 1978-ban, nem sokkal azelőtt, hogy a fogadott fiuk, Jánoska kérésére Olaszországból San Diegóba költöztek volna, meghívtak minket Salernóba. Márai akkor már a nyolcvanhoz közelített. Lola azt is elintézte, hogy az egyik közeli panzióban lesz a szobánk. Csakhogy azokban a napokban ölték meg Aldo Moro miniszterelnököt. Én akkor kamasz lány voltam, és fensőbbségesen közöltem, hogy olyan országba nem megyek, ahol a nyílt utcán embereket gyilkolnak. Az én toleráns szüleim pedig elfogadták ezt, és lemondták az utat. Ez volt életem legrosszabb döntése.

- Sem ön, sem az édesanyja nem rendelkezik a kiadói, színházi jogokkal, tulajdonképpen nem szólhatnak bele semmibe, ami Márai műveivel kapcsolatos. Mégis most, hogy az Új Színház bemutatta A gyertyák csonkig égnek című feldolgozást, nyilvánosan tiltakoztak ellene. Miért? Gondolom, nem a darab színvonala miatt.

– Nem vagyunk színházi kritikusok. Itt a hely szelleméről van szó. Itt élünk, látjuk, mi folyik körülöttünk, tudjuk, hogy ez szélsőséges vezetésű színház. Itt nincs helye Márainak. Nem is értem a merészségüket, nem értem, miért vették elő. Parti Nagy Lajos, Szakonyi Károly és mások azonnal letiltották náluk a darabjaikat. Mi ezt ugyan nem tehetjük meg, de jelezni akarjuk, hogy Márait ízlése és világlátása a letiltókhoz köti, és nem az Új Színház szélsőségeseihez.

- Miért fogalmaz ilyen óvatosan? Miért beszél szélsőségekről, és miért nem mondja ki, hogy egy szélsőjobb vagy tán egyenesen nyilas vezetésű színházról van szó?

– Nézze, ki lehet azt mondani, hogy valaki szélsőjobboldali, fajvédő, vagy legalábbis közel áll ehhez. Csak én mindig azt remélem, hogy a gyűlölködők egyszer elgondolkodnak, és megváltoznak. Ezért próbálok visszafogottabb lenni. Szerintem Márai is megadta volna ezt az esélyt.

- Márai letiltotta volna a darabját az Új Színházban?

– Biztos vagyok benne.

(A teljes írást elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)