„Maga szépen itt marad, és szenved, akárcsak én”
Egy négyrészes sorozat harmadik kötetéről ajánlót készíteni: ez talán azt a bizonyos borjút idézheti fel a gyerekdalban, hogy se füle, se farka. Azért nem kell megijedni: a mű így is önálló, kerek és élvezhető egészt alkot. Fogyasztható anélkül is, hogy olvastuk volna az előzményeket.
Tehát mit csinál egy idősödő, konzervatív, kissé begyepesedettnek ható angol költő és irodalmár, ha New Yorkban kap vendégtanári állást? (Mint ahogyan Burgess is kapott – a regény főszereplője és írója közötti bőséges életrajzi párhuzam kifejtésére Farkas Ákos vállalkozott a könyv remek utószavában, a jegyzeteket szintúgy ő készítette.)
Egy vad, barbár világ könyörtelenségével kényszerül szembeszállni. Eszközei: egy illegális, botba rejtett tőr és a klasszikus műveltség, mely utóbbi legalább olyan idegenül hat a nyüzsgő és érdektelen nagyvárosban, mint a hős személye. A komikum falrengető – hiszen itt a címszereplő a barbár, és őt nem érti senki –, de kétség kívül türelmes olvasót igényel a könyv, mert komoly kulturális utalásrendszerben haladunk végig.
A legemlékezetesebb: Enderby professzor kreatív írás néven tart szemináriumot az egyetemen. Egyetlen ilyen „tanórába” pillanthatunk bele, de az zseniális, tele élettel és feszültséggel. Felejthetetlen, ahogy a magába roskadt tanár klasszikus műveltségével felveszi a versenyt a tehetségtelen, legkisebb érdeklődést sem mutató, ellenséges diákokkal, akik a hatvanas-hetvenes években, a felsőoktatásban meghirdetett „nyitott kapuk” elve miatt az egyetemeken melegedtek.
Ezek a diákok, mind különböző kultúrák szülöttei, egyetlen dologban hasonlítanak: ellenszenvük és érdektelenségük alkalmi egységfrontba tömöríti őket a messziről jött, lekezelő tanárral szemben. Gondoljunk csak bele: kíméletlen kritika ez, hiszen a fekete, a mexikói, a bennszülött amerikai csak a fehér ember utálatában talál közös nevezőt.
A nézőpont eleinte kissé rasszista, ez nem kétséges – a legagresszívebb problémák épp a különféle nemzetiségek kényszerű egymás mellett éléséből fakadnak. Mi több: New York sem más, mint a nemzetek nagy olvasztótégelye, amelyben ugyanakkor a fogyasztói társadalom (amelyről úgy tűnik: a hamburgert varrta zászlajára) képtelen eldolgozni a nagy kulturális ’patchwork’ egyenetlenségeit. A bőrszínnek azonban semmi jelentősége.
Hogy ezt a közeget mégis átszövi a magától értetődő könnyedség, a fekete humor, az nyilván Burgess mélységes emberismeretének, és alapvető humanizmusának köszönhető. Ez utóbbi vonás főhősén nem igazán látszik, Enderby igazság szerint holdbéli figura az amerikaiak szemében. Valami ködös archetípus, az esszenciális (és ezért nem létező) angol erények lovagja, aki anakronisztikus jelenség. Vagy ellenkezőleg: megelőzi a korát. Mindenesetre térben és időben abszolút rossz helyen kényszerül élni – ez messziről lerí róla.
A fordítás élvezetes, olvastatja magát. Még a szerző nyelvészeti bravúrjait is megpróbálja feltörni, és érthetően tálalni, ami ugyan nem mindig átütő siker, de aki ezekre a részletekre vágyna, olvassa eredetiben.
Ami pedig a borítót illeti: gyanítom, direkt lóg fejjel lefelé a narancsszín pulóveres férfiember, azért hogy összezavarja az olvasót, aki miután felkapta a könyvet, fejjel lefelé sorakozó betűkkel találja szemközt magát. Elvégre a művészet fegyelmezettséget követel…
Jó könyvről ismertetőt írni soha nem olyan hálás feladat, mint egy rossz könyvet ízekre szedni, ezért sommásan álljon itt annyi: ajánlom mindenki figyelmébe ezt a regényt az előtte álló két-, és az utána következő egy Enderby-kötettel együtt.
Anthony Burgess: A narancsműves testamentuma (Az Enderby tetralógia harmadik kötete)
Fordította: Gázsity Mila
Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2008.
