Macskaszem

Mondják, a kutya gazdát keres magának, a macska cselédet. Olyat, aki odakészíti neki a tonhalfalatokat meg a tálcát a púderszagú olasz homokkal. Az ideológia is megvan ehhez a hierarchikus szereposztáshoz: a macska az oroszlán rokona, az ember a majomé. Mit lehet tenni? (Oh, a genetika könyörtelen!)

Hősünk nem ismeretlen katonája az irodalomnak. Murr kandúr hajdani kalandjait már E. T. A. Hoffmann megörökítette. Egy macskajajos reggelen tapasztalt rokona két-három kupica heringlével kúrálta ki. (Állati bölcsesség a kutyaharapást szőrével!) Kortársunk, Erzsébet, akiről jelen könyvünk szól, nem a heringlének, hanem a Rio Mare tonhalkonzervnek a megszállottja. Ezt hozza neki a személyzet, a többnyire két lábon járó, igyekvő férficseléd, aki azonban egyáltalán nem bírja a macskametált. A kétlábú szolgahad nőstényeinek fogalmuk sincs arról, hogy mi a jó: ha meglátnak egy takarmányegeret, elkezdenek sikoltozni.

A gazdaállat a tavasszal nyugtalanná vált ellátó személyzetet (inkluzíve Gergely) szívesen ivartalanítaná, de a gondolat nem tud osztatlanul népszerűvé válni az érintettek körében, noha Erzsébet, a cica megemlíti, hogy a műtétet követő napon már akár a fotelbe is fel tudnak ugrani. (No de hát van, akinek semmi sem elég!)

A bajszos, kasztrált budai úrinő (hősünk és elbeszélőnk) szívesen szaporítaná alattvalóinak létszámát, már csak a szélesebb körű megbecsülés érdekében is. Eljátszik a gondolattal, lehetne a jelszó: „Erzsi for President!” (Ha már Trumpnak sikerült...) És amennyiben ez bekövetkezne, az elnök asszony a Balatont teletelepíttetné tonhallal. Ugyanakkor eltörölné a fürdőszobát, amelyben Rogáncili (csak névrokon!) oly hősiesen küzdött a tussal és az árral a túlélésért.

(Homonnay Gergely: Puszi, Erzsi! A világ macskaszemmel. Kiadta a Libri.)