Lulu tragédiája
1945 húsvétjának vasárnapján megjöttek a Tommyk. Nyolcszáz asszony szabadult meg a rettenetből, nyolcszázan, akiket úgy hajtottak, mint Pilinszky versében a rabokat. Lágerből lágerbe. A ló helyébe, akit a Haupt eladott egy gazdának, két nőt fognak be: Lulut, e regény főhősnőjét és a rövid életű Borist, akit elüt a szekér.
Az első fejezeteket mohón és élvezettel olvassuk. Annyi bukkan fel a negyvenes évek modernizmusából, amennyi ide ízléssel belefér (csipetnyi expresszionizmus), a mondatok telibe találnak, élnek, a vánszorgó kálváriát nagy együttérzéssel olvassuk, a maradandó műnek kijáró tisztelettel. Rudnóy Teréznek, a szerzőnek, aki ezt át is élte, mindent elhiszünk. De – sajnos – nem marad mindig így. Amikor a deliráló francia fiú haláltusáját vívja, a repetitív köztes szöveg már túlontúl keresettnek tűnik, kimódoltnak. Ugyanis ahhoz képest, hogy ez a deréktól lefelé hiányzó szerencsétlen fiú itt haldoklik, súlytalan annak bevallása, hogy a mama megcsalta annak idején a papát. Így nem a spontán beszéd, a halálos vallomás köt le bennünket, hanem az aránytalanság kínoz inkább. Mondjuk ki: megállít bennünket a mache.
Holott a regény igazán szokatlanul drámai pillanatokat ábrázol: azt az első 24 órát, amelyben a deportálásból kiszabadult nők találkoznak a szabadsággal, a német békés köznapokkal, a teli kamrákkal és rakott szekrényekkel, az elmenekülők hűlt helyével, a fogságba esett náci katonák szinte hisztérikus félelmével, az amerikaiak hűvös igazságkeresésével, „politikai korrektségével”, hogy egy anakronisztikus fogalmat idézzünk. S azzal a feszültséggel, amely a felszabadítók és felszabadítottak, valamint a foglyul ejtett nácik között kialakul. S itt bizony néha tételszerűvé válik az ábrázolás, visszavágyunk az első fejezetek keserű, de minden szavában hiteles atmoszférájába.
(Rudnóy Teréz: Szabaduló asszonyok. A szabadság első 24 órája. Noran Könyvesház.)
