Levert forradalom, elkótyavetyélt rendszerváltás – Máté Gábornak megint jócskán lenne miért zokognia
Szaggatott, elcsukló, majd felerősödő volt ez a sírás, hogy utána megint elhalkuljon, kicsit fuldoklásra is emlékeztetett, érzékeltette az ország levegőtlenné vált légkörét. Velünk szemben állt, rázkódott a válla, a teste, láttuk kétségbeesett, falfehér arcát, hosszan, reményt vesztetten, segélykiáltásként mélyen gyászolta a megcsillanó, majd otrombán eltaposott szabadságot.
A Marat halála előadása annyira mellbevágó volt, hogy elnyerte a belgrádi világszínházi fesztivál, a BITEF nagydíját, és még két fontos díjat, és ennek a sokkoló produkciónak a vége volt Máté jelenete. Az elmegyógyintézet, ahol Peter Weiss darabja játszódik, és ahová a forradalmárokat, lázadókat, a rendszer ellenségeit zárták, az ország jelképévé vált.
Máté felfokozott érzelmi megnyilvánulása azért is hatott hideglelősen döbbenetesen az Ács János által felejthetetlenül rendezett produkcióban, mert addig brechti módra, kívülállóként volt jelen, szarkasztikusan, intellektuálisan, afféle eseményeken kívüli, rezignált értelmiségiként kommentálta a történteket. Kirobbanó sírása éles kontrasztot alkotott addigi hozzáállásával, nyilvánvalóvá téve, hogy a szabadság fellángolásának brutális elfojtását és az utána következő siváran szürke kádári konszolidációt még ő sem bírja ki heves zokogás nélkül.
Keserves sírásában összesűrűsödött az elmúlt időszak minden bánata, kétségbeesése, hitehagyottsága, a totális reménytelenség, hogy immáron ebben a rendszerben kényszerülünk leélni az életünket.
De közben az is kitetszett, hogy ha valaki ennyire kiborul az elveszett forradalom miatt, akkor mégiscsak izzik a parázs a hamu alatt, és tán kicsit reménykedhetünk abban, hogy egyszer, valaha esetleg megéljük, hogy feltámad, dicsőségesen lángra lobban. Valószínűleg kevés olyan alkalom adódik a színészek életében, hogy korszakos produkcióban lehetnek kiválók, nyújthatnak nagy teljesítményt. Máténak ebben fiatalon része lehetett. Nyilvánvaló, hogy ez, egyáltalán az akkori kaposvári teátrum szellemisége, munkamorálja, társadalomkritikussága, igényessége, hatalmas kezdő lökést adott, fényes rajt volt, meghatározta az egész pályáját.
A szerep valószínűleg nem állt messze civil alkatától. Van hajlama a kívülállásra, a távolságtartásra, a pikírtségre, mindennaposak a gunyoros felhangjai. Ahogy például a Színházi naplók című könyvében néhány mondattal kioszt, akár alkalmatlannak minősít embereket, számomra lúdbőröztető. De az is kiderül, hogy nagy a lelke, sérülékeny, igencsak el tud bizonytalanodni. Amikor már régen Kossuth-díjasként, a Katona József Színház igazgatójaként bent volt nálam a Klubrádióban, nem csinált belőle titkot, hogy abszolút izgul élő adás előtt. Ezt nem gondoltam volna. Láttam imponáló nyugalommal, meglehetősen jó hangulatban, megemelt hang nélkül próbálni. De karakánul, egyenesen kimondva a véleményét. Sok interjút csináltam vele, lefegyverzőnek találtam eszes őszinteségét, köntörfalazás nélküli beszédét.
Azt tapasztalom, hogy amióta direktor, sajnos szükségszerűen óvatosabb.
Ennek persze riporterként nem örülök, de be kell látnom, hogy ez a jelenlegi magyarországi közállapotokat tekintve felelősségteljes magatartás. Mérlegelnie kell, hogy a mögötte álló társulatot nem érheti-e hátrány amiatt, amit mond. És hát az a nemkívánatos helyzet, hogy bizony erősen úgy vélhetjük, ha fönt valami nagyon nem tetszőt mond, akkor ugyebár érheti. Abból is sok minden megtanulható volt Kaposváron, hogy miként lehet a színház életébe beleszólni akarókkal szót érteni, lavírozni, ha kell és ha muszáj, akár valamennyire kijátszani őket. Szomorú, hogy azok a régi tapasztalatok ennyi idő elteltével sem avultak el, azt hiszem, csaknem egy az egyben kamatoztathatók.
Először még főiskolásként a kaposvári színház akkori nyári játszóhelyén, Boglárlellén figyeltem fel rá. Ivo Bresan darabjának, a Paraszt Hamletnek – amely Shakespeare remekművének falusi környezetbe helyezett, ironikus persziflázsa – ő volt a címszereplője, Babarczy László politikai felhangoktól egyáltalán nem mentes rendezésében. Lázasan kereste az igazságot, mind makacsabbul szembeszállva a hatalommal. De közben a humora is megmutatkozott, hiszen azért ez a darab paródia, falusi színjátszók csetlésének-botlásának, bájos setesutaságának, mulatságos, lelkes dilettantizmusának az ábrázolása, akik Hamletet Omlettnek, Ophéliát pedig Oméliának nevezik.
Osztályának parádés vizsgaelőadásán, a Tudós nőkben, amelyet egyik osztályfőnöke, a híres Major Tamás rendezett az Ódry Színpadon, szintén megcsillogtathatta fanyar humorát és tehetségét. A másik osztályfőnöke a már életében legendás Székely Gábor volt, akitől igencsak tanulhatott minőségérzéket, no meg gerincességet. Az akkori kaposvári színház, bár meglehetősen erős volt a rendezői gárdája, vagy tán éppen ezért, arról is ismert volt, hogy hagyta az erre vállalkozni akaró színészeit, hadd próbálják ki magukat rendezőként. Ott kezdett rendezni például Koltai Róbert, Bezerédi Zoltán és Máté is, hogy aztán ez a munkássága a Katonában teljesedjen ki. Ahol egyébként az első feladata egykori osztályfőnöke, Székely emblematikus előadása, a Catullus címszerepe volt.
Temérdek mindent játszott és játszik. A színház egyik legmerészebb vállalkozásának, a Schilling Árpád által színpadra állított, két különböző estén adott Faustnak a világ dolgain filozofáló, rengeteg mindent kipróbáló, útját nehezen találó címszereplője volt. Igen romlott világgal találkozott ez a Faust. De Thomas Bernhard Heldenplatz című meglehetősen kemény darabjának Robert Schuster professzoraként maga volt a megtestesült romlottság, agresszió, gyűlölet. Legújabb szerepe Bocsárdi László remek Tartuffe rendezésében Orgon. Azt a szuperhiszékeny, manapság oly gyakori embertípust mutatja be igencsak kiválóan, akár vaskos, karikaturisztikus eszközöket is alkalmazva, akit bármilyen maszlaggal meg lehet etetni, akármilyen ügyesen elmondott baromságot bevesz. Könnyedén elvakítható, hiszen amúgy is farkasvakságtól szenved.
A mestereitől ered, és szintén a kaposvári múltjában is gyökeredzik, hogy
rendezőként és igazgatóként az egész színházával hozzá akar szólni fontos társadalmi kérdésekhez. Időnként ebből szinte törvényszerűen balhé lesz.
El kell viselnie, hogy kap hideget-meleget. Így volt ez például a Cigányok előadása esetében, amelyet a cigánygyilkosságok után rendezett. Tersánszky Józsi Jenő cigánytémájú egyfelvonásosa mellé a produkció második részeként friss drámát íratott Grecsó Krisztiánnal. Hogy ütős lett a végeredmény, azt jól jelzi, hogy innen is, onnan is támadták. Érzékletessé tette a félelem légkörét, megmutatta a rendőrség mulasztásait, hosszú ideig tehetetlenségét ebben a kiélezett helyzetben, ábrázolta a súlyos előítéletességet. Az Olaszliszkaiban Borbély Szilárd hátborzongató szövegeinek felhasználásával pedig színpadra vitte azt is, milyen az, amikor cigányok gyilkolnak, milyen, amikor az országban olyan a közhangulat, hogy egy szikra elég ahhoz, hogy lángra kapjon a brutális gyűlölet. Ebből ugyancsak botrány lett. Ahogy Pintér Béla A bajnok című rendezéséből, darabjából a Katonában is. Ebben egy közismert politikus paródiáját vélték felfedezni a felháborodottak, amit megengedhetetlennek tartottak. És tűrhetetlennek, ha bármelyik színház aktuálpolitizálásra vetemedik. Hogy már akár Arisztophanész is totálisan kifigurázott a komédiáiban teljesen egyértelműen felismerhető hatalmasságokat, és igencsak jó klasszikus művek születtek ebből, ráadásul még fizettek is a nézőknek, hogy mindezt lássák, azt valószínűleg nem tudták.
Máté magát is engedte kifigurázni Pintérnek, az Ascher Tamás Háromszéken című, egész estét betöltő pamfletben igazán nincs túl jó színben feltüntetve. Nyaranta pedig, amikor híres első osztályának tagjai valamelyikéről előadást csinálnak, Dömötör András visszatérő sikerszáma a Máté-paródia. Tevékenységétől elválaszthatatlan a tanítás, kiváló színészek hadát nevelte ki.
Az utolsó égszakadás-földindulás akkor volt körülötte, amikor egy év késéssel napvilágra került Gothár Péter zaklatási ügye. Ekkor igen durva hangnemben a fejét követelték, az egész világot járt teátrumot zaklató színháznak titulálták.
Ha ekkor a Fővárosi Önkormányzat nem áll mellé, esetleg még az is megtörténhetett volna, hogy ez a sok-sok fontos előadást létrehozó színház ebek harmincadjára jut.
Hát mit mondjak, itt lenne az ideje egy újabb ütős Marat halála előadásnak, amelynek a végén Máténak megint lenne jócskán miért zokognia. A lidércesen elkótyavetyélt rendszerváltás van olyan sokk, mint az 1956-os forradalom leverése.
