Lélekepesztő magány – Görgey emléke a Wörthi-tónál
A családjával az akkor még önálló Viktring nevű faluban élő Görgey Artúr, akit a klagenfurti értelmiség hamar megkedvelt, aligha sejtette, hogy pillanatnyi „tanítványa” később igen nagy, bár némileg kétes hírnévre tesz szert, mert vitathatatlan szaktekintélyként élesen szemben áll az újítókkal, kivált Liszttel, Wagnerrel, de bizonyos mértékig Verdivel is. Olyannyira, hogy Wagner róla mintázza Beckmesser torzfiguráját A nürnbergi mesterdalnokokban. Amint az olvasó sejtheti, mindezt nem a Wörthi-tóban lubickolva, nem is a páratlanul szép Maria Wörth-i búcsújáró templom felé sétálva, s nem a világ és benne Ausztria leghíresebb épületeit maketteken bemutató Minimundus kiállításon tudtam meg, hanem az utazás után, itthon, könyvek között búvárkodva. De volt Görgey-kalauzunk, feleségemnek és a három nagylány unokának odakint is. Werner Drobesch, a klagenfurti egyetem történészprofesszora mutatta meg azt a helyet, ahol a száműzött tábornok éveken át dolgozott, így próbálva enyhíteni kínzó anyagi gondjain.
Az impozáns, több tömbből álló, olykor inkább középkori várra emlékeztető épületegyüttest a 12. században hozták létre cisztercita szerzetesek számára. Sok évszázadot túlélt a kolostor, de II. József ismeretes intézkedéseit nem. 1786-ban, amint a professzor magyarázza, a császár ezt az egyházi intézményt is bezáratta. Alig telt el két év, s egy árverésen az észak-olaszországi Moro család megvette az egyházi tulajdon egy részét, később az egész kolostor a családé lett. Textilgyárat létesítettek, ahol például kendőket állítottak elő, s ebben az üzemben kapott egy ideig munkát a magyar tábornok, aki a prágai Károly egyetemen szerzett műszaki-kémiai ismereteit jól tudta hasznosítani.
„Moróék jól jártak Görgeyvel” – mondja most a professzor, s megtudom, hogy a forradalmak leverése után Görgeynek száműzött társa is akadt Klagenfurtban. Bécsből egy időre ide internálták a március 13-án kirobbant felkelés egyik vezérszónokát, a zsidó származású, középiskoláit Pesten végző Adolf Fischhofot, aki később neves orvosprofesszor lett. „A liberális gondolatvilág”, amint a professzor fogalmaz, politikailag összeköthette a bécsi és a pesti száműzöttet.
Vajon hogyan nézhetett ki ez a meseszép vidék a ’67-es kiegyezésig tartó száműzetés idején? Hermann Róbert kitűnő kötete hívta föl a figyelmemet a tábornok öccsének először 1918-ban kiadott visszaemlékezéseire. Görgey István szerint bátyja emeletes kerti házából „elragadó szép” kilátás nyílt Karintia vidékeire, ahol „ma már”, tehát 1918-ban, „hazámfiai is csapatostul ott nyaralnak a nagy Wörthersee regényes partjain, teljes kényelemre berendezett gyógyintézetekben, vendégfogadókban és ízléses nyaralókban”. Bezzeg korábban, jó ötven évvel azelőtt csupán az ódon Maria Wörth-i templom, egy-két parasztfalucska, két ősrégi várlak s egy „feketén, magányosan, óriási kürtőként ég felé nyúló sörét-öntő torony” ékítette a tájat. A torony, a Schrottenturm ma is megvan, körülötte, mint mindenütt a különben nem is olyan nagy Wörthi-tó partjai mentén, nyaralók, villák végeláthatatlan serege. Nem csodálom, a Teremtő nagyon jókedvű lehetett, amikor ezt a varázslatos, erdőillatú, hegyláncok ölelte vidéket megteremtette.
Amikor az apartmanházból elköszönünk, a tulajdonos lemondóan legyint, s a számlára mutat. „Ennek nagyjából az egytizede megy az én zsebembe, a többi nagyon sokfelé”, ezért, mint mondja, hamarosan eladja a szállót. Aztán meg még egy „de”, ám ez nem a tó szépségét illeti. Vajon miért nem jelöli valahol egy tábla a magyar fővezér emlékét? Drobesch professzor szerint ennek a klagenfurtiak csak örülnének, közülük a műveltek jól tudják, mit jelentett a magyar történelemben Görgey. Aki, teszem hozzá, kétszáz éve született, s hosszú életéből majd két évtizedet töltött itt, olykor „lélekepesztő magányban”. Vajon régi és új magyarjainkat mi akadályozta és akadályozza meg abban, hogy történelmünk egyik legzseniálisabb hadművészének méltó emléket állítsanak „kényszerített itt tartózkodásának” színhelyén? / Martin József
