"Legnagyobb erőm a giccs kreálásában rejlik"
Bár számított volna, ha nem teszi, 1933 nyarán Richard Strauss Bayreuthban mégis a karmesteri pulpitusra állt (miután Toscanini – a faji politika miatti tiltakozásul – lemondta fellépését). Ősszel a Birodalmi Zenei Kamara elnöke lett, Berlinben meg Hitler, Goebbels és az ő jelenlétében Furtwängler vezényelte az Arabellát, amely – bár nem számít sokat – egyike volt a diktátor öt legkedvesebb operájának.
Ezért történt-e, vagy mert a népek is szerették, nem tudom, de az Arabella a leggyakrabban játszott opera lett a Harmadik Birodalomban. Ám hogy mestermű, az bizonyos, s ezért talán csak az meglepő, hogy 1934-ben Londonban nem fogadták olyan lelkesen, mint ugyanabban az évben Csehszlovákiában, Svédországban, Svájcban, Franciaországban, Hollandiában, Magyarországon és Argentínában.
A siker okát Strauss nem értette. Stefan Zweignek azt írta: hetvenesztendősen kellett felismernie, hogy „legnagyobb ereje a giccs kreálásában rejlik”. Mondhatjuk: igazságtalan volt magával, ám sajnálni túlzás volna. Részben mert (indokolt módon) elégedett volt Arabella és szerelme, Mandryka második felvonás elején elhangzó kettősével (is). Részben meg azért, mert az opera története valóban a szerelmes sztorikéra, a ponyvaregényekére hasonlít. Viszont nem csupán a 19. század végi Bécs utáni vágyakozás, hanem karikatúrája is a kornak, a hajdan volt birodalomnak, a sok helyütt felfestett és eltáncolt idillnek.
Az Arabella hetvenes években készített és most DVD-n kiadott filmes változata azonban nem ezért szívet gyönyörködtető (és nem is a rendezés miatt, amelynek csupán a nem zavaró hátteret köszönhetjük, vagy a technika okán, amelynek azt se). Az énekesek miatt szükséges megtekinteni: a címszerepben Gundula Janowitz kiváló, Bernd Weikl – mint Mandryka – kongeniális, Edita Gruberova és Martha Mödl meg mellékszerepben virít. És Solti György vezényli a Bécsi Filharmonikusokat (is).
