Krízispont

Nálunk harsány köz- és magánbüszkeség tárgya, hogy mennyire nem értünk a gazdasághoz, pénzhez, bankhoz, s inkább nézünk kancsalul festett egekbe, mint számsorokba, számlakivonatokba, elemzésekbe. Mi aztán nem kalmárkodunk! (Inkább harcolunk.) De tudatlanságunk nem véd meg bennünket a nadrágszíj kurtábbra húzogatásának kínjaitól, a sokadiki fejvakarászástól, a kongó hitelek inzultusaitól. A válság a sarkunkban van. Kockázatkezelési sikereinktől sem hangos Európa. Sőt! A befektetők – bizony inkább kifektetők, mondjuk sértetten. (Mit ugrabugrál itt ez a lábatlankodó Világbank is?! – kérdezzük.)

Hogy ez a válság hogyan tarolta le előbb az USA bankrendszerét, az ingatlanalapú jelzáloghitelek átcsomagolásával és forgalmazásával hogyan ásott magának végzetes gödröt a Lehman Brothers holding és a Merrill Lynch brókerház, s miképpen rántott magával még vagy száz pénzintézetet, s hogyan terült szét a krízis az egész világon: arra ritka világos magyarázatot kapunk, és átélhetőt. Oscarra jelölt, kiváló forgatókönyvéből igen jót rendezett az első filmes J. C. Chandor, olyan színészek segítségével, mint Paul Bettany, Jeremy Irons, Demi Moore, Kevin Spacy, Stanley Tucci és a többiek.

Az események dramaturgiája tükrözi a kemény és kegyetlen üzleti világ kényszerlépéseinek logikáját, a cinizmus diadalát és ezzel egyidejű kudarcát, a bukás kompromisszumait, a láthatatlan hierarchiák betonkötéseit, a felfelé igyekvő és a lefelé zuhanó öltönyösök karamboljait.
Érdekes, értelmes, erős film. Ajánlom.