Drogok, orgiák és a fájdalmas rádöbbenés – ilyen a Szép új világ
Aldous Huxley 1932-es disztópikus regényéből készült sorozat mindent be akar mutatni, ami a mémgenerációt a képernyők elé vonzza, de gondolatiságát tekintve megragad egy hihetetlenül látványos, Trónok Harca szintű szoftpornó szintjén.
Aldous Huxley egyik legismertebb műve, az 1932-ben kiadott Szép új világ megjelenése óta közel 90 év telt el, annak mondanivalója azonban talán még sosem volt annyira aktuális, mint napjainkban. Főleg a NBCUniversal által bemutatott sorozat formájában, ahol egy, a többség számára komfortosnak nevezhető kasztrendszer alapú társadalmat mutatnak be, annak hedonista életvitelével együtt - az alap történet gondolatiságát azonban nem sikerült bemutatni.
A Szép új világ című sorozat egy olyan uniformizált világot tár a nézők szeme elé, ahol a lényegében petri-csészében legyártott emberek egy csepp szabad akarattal sem rendelkeznek, életüket az előre elrendeltség jellemzi. Erről azonban szinte fogalmuk sincs, ugyanis a rendszer által kifejlesztett, mindenkinek alanyi jogon járó drog gondoskodik arról, hogy az olyan alapvető emberi érzelmek, mint a szégyen, a szomorúság, vagy épp a kíváncsiság ki se alakulhasson Új London lakóiban. A boldog tudatlanságról gondoskodik továbbá a végeláthatatlan orgiák sora is, amelyek lényegében arra kondicionálják a társadalmat, hogy fel se merüljön senkiben a monogámia, az intimitás vagy épp a szerelem gondolata. A napjaink társadalmainak alapját képező érzelmeket és ideálokat ugyanis a Vademberek degenerációként mutatják be.
A jövő Londonjában játszódó sorozat története egy olyan mesterséges intelligencia által kontrollált társadalmat mutat be, amelyet - az előre elrendeltség jegyében - kasztokra osztottak, ez pedig meghatározta azt is, kinek milyen feladatkörök válhatnak elérhetővé. Míg az Alfák alapvetően vezetői feladatokat láttak el, hedonista életvitelük és szexuális kielégülésüket a Béták biztosították, lefele érve pedig az épp csak a parancsok teljesítésére alkalmas, azonos külsőt kapó Epszilonok voltak megtalálhatóak.
Huxley klasszikusát már többször is megpróbálták leporolni az évtizedek folyamán, azonban a mű értékéhez fogható adaptációt ezidáig nem sikerült készíteni. 1980-ban Burt Brinckerhoff, 1998-ban pedig Leslie Libman és Larry Williams vágott neki ennek a nem túl hálás feladatnak, amelyekből végül közepesnek éppen csak mondható adaptáció született. Sőt, Ridley Scott, az Alien-franchise megalkotója és Leonardo di Caprio közös nekifutása is a fiókban végezte, tehát joggal állítható, hogy a mű filmesítése eddig elátkozottnak tűnt.
A Netflixen nemrég bemutatott sorozat eltérő megközelítéssel vágott neki az adaptálásnak, ugyanis a Szép új világ csak nagyjából alapoz a könyv történetére, és az alapvetően metafizikai, filozófiai kérdésekkel vonatkozó könyv cselekménye helyett egy nagyszabású, mégis kevés szereplőre fókuszáló sztorit mesél el. Pontosabban inkább mesélne, ugyanis az első évad után az NBCUniversal kaszálta a sorozatot, így amennyiben valamelyik streaming-szolgáltató le nem csap rá, búcsút inthetünk az utolsó részben belengetett folytatásnak.
David Wiener és Grant Morrison sorozata egy elég döcögős kezdés után viszonylag gyorsan sebességbe kapcsol, és míg az első néhány rész - no meg az utolsó - leginkább az akció körül forog, addig középtávon a világépítés és a rendszer ellen történő lassú lázadás megalapozása kerül a középpontba. Először is azzal, hogy a kasztrendszer csúcsán lévő Bernard Marx (Harry Lloyd) és a felső középosztályt megtestesítő Beta+ kategóriájú Lenina Crowne (Jessica Brown Findlay) a Vademberek földjére (értsd: napjaink társadalmába) tett kiruccanás után egy kívülállóval, Johnnal (Alden Ehrenreich) együtt térnek haza, aki nem kíván beilleszkedni a tökéletesnek vélt Új Londonba.
John egyrészt egzotikusnak számít a társadalom nagy része számára, míg közvetlen környezetében akarva-akaratlanul előhozza az emberi érzelmeket, és mindenkit rádöbbent arra, milyen végtelenül félrement az a világ, ahol az emberek drogfüggő, karrierorientált szexmunkásokként élik az életüket, bárminemű egyediség nélkül. Társadalomkritikában tehát nem szűkölködik a sorozat, a közösségi média influenszerei, a mindennapjainkban jelenlévő fegyveres erőszak, de még az elvakult fogyasztói kultúra is megkapja a magáét.
Míg maga a koncepció sorozatként teljesen megállja a helyét, adaptációként már kevésbé. Ugyanis a széria, legtöbb karakteréhez hűen nem mer elkalandozni a saját világában, és mélyebben értelmezni annak fundamentumait, így megragad egy hihetetlenül látványos, Trónok Harca szintű szoftpornó szintjén. A sorozat ettől még nagyon is élvezhető - leginkább mégis azoknak, akik nem ismerik az eredeti művet. A cselekmény folyamatosan pörög, amikor pedig egy kicsit elidőzik a karakterein, az sem válik klisévé, főleg, hogy a karakterek egészen kidolgozottak, a színészek pedig kifejezetten jó munkát végeztek. Különösen jó volt ezt a főszereplő, Alden Ehrenreichnál látni, akinek az esetében az sem volt kizárt, hogy a Solo: Egy Star Wars sztori bukása után a süllyesztőben végzi majd.
Mindazonáltal többet is ki lehetett volna hozni a Szép új világ történetéből, ha a készítők mélyebbre mertek volna merészkedni az alapanyag mondanivalójában, és nem csak a mémgeneráció mozgóképes igényeire, vagyis a fékevesztett bulikra, a túlhajszolt szexualitásra és a vérontásra fókuszáltak volna.
(Kiemelt kép: NBC)
