Krisztus helyett is nyomorgót festett a feszületre

Szabó Zoltán festőművész 2005-ben vette fel az Angyalföldi nevet is, hogy kifejezze: bonthatatlan szálak fűzik szűkebb szülőföldjéhez. Az idős mester mindenét eladta, hogy visszaköltözhessen a XIII. kerület peremére, ahol egykor gyermekéveit töltötte. Ma üde kertváros ez. Annak idején csak homok és szikkadt rögök voltak errefelé. „Tripolisznak” gúnyolták a környékbeliek: ez volt az „angyalföldi Afrika”. A nyomorultak és a földönfutók világa.

A festőművész édesapja suszter volt, de a cipők javításából nemigen tudta eltartani népes családját. Tizenhárom gyereket szült a felesége, közülük hét maradt meg. Földre szórt szalmán aludtak, sokszor falatnyi kenyérre sem futotta.

Szabó Zoltán 1929-ben született: ő volt a második legidősebb fiú a családban. Már tizenkét évesen a vasgyárban dolgozott, hogy segíthesse szüleit. Kecskepásztorkodott is, aztán kifutófiú lett a Radiola hanglemezgyárban. Lovas kocsikra fölkéredzkedve szállította a „fekete korongokat” a Rózsavölgyi Zeneműkiadóba. Amikor telente fűteni sem tudtak már otthon, Zoltán a Ganz Mávag gyár mellől hordta haza a használt kokszot. Átmosva jól égett az még a kályhában. Biztos bevételi forrás volt a guberálás is: a vörösréz, az ólom kincsnek számított.

Ám Szabóéknál mégsem teltek keserűségben a napok: a szeretet feledtette velük a nyomort.

A második világháborút, a német megszállást is Angyalföldön vészelte át a család. A helyi nyilasok közül többen Zoltán iskolatársai voltak, így a suhancok nem bántották Szabóékat, nem is gyanakodtak rájuk. Pedig lett volna miért. A suszter házában zsidók bújtak meg, s éjjelente összegyűltek ott a moszkvai és a londoni rádiót hallgatni.

Egy nap hatalmas tömeget látott Zoltán a városon végighaladni: öregek, gyerekek vonszolták magukat, fekete egyenruhások ütötték-verték őket. A fiú egyik barátjával odarohant, hogy segítsen az asszonyoknak cipekedni, ám a fegyveresek ellökdösték őket. Pár nap múlva hajnalban Zoltán a kenyérgyárnál állt sorban. A fagyos ködben, odébb sötét kupacokat látott meg. Közelebb érve vette észre: egymásra borult holttestek azok. Golyó ütötte seb mindegyikükön.

Véres víziók

A borzalmakat, rémképeket soha nem tudta feledni. Vásznain később újra meg újra megjelentek a halálba menetelők, a kegyetlenség véres víziói.

De a festészetig hosszú út vezetett. Gyerekkora óta rajzolt, még a kecskepásztorkodáshoz is vitte magával a mappáját. Tízévesen Rippl-Rónai és Munkácsy festményeit másolta. Iskolai rajztanára, Rajkai György rögtön látta: növendéke őstehetség. Vásznat, olajfestéket vett neki, mert Szabóéknak efféle „luxusra” sosem telt volna. Aztán a fiú beiratkozott a Dési Huber-körbe. Bár talentumát ott is elismerték, óva intették őt: túlságosan szókimondó, heves vérmérséklete bajba fogja még sodorni.

A Képzőművészeti Főiskolára 1951-ben rögtön fölvették. Segédmunkásként dolgozott akkor is, sokáig elhallgatta a gyárban a hírt, mert attól tartott: hátha kiderül, hogy nem igaz. Szülei viszont boldogok voltak. „Festőművész lesz a fiad, mint Munkácsy” – mondogatta büszkén az apa a feleségének.

Album Rákosinak

A főiskolán anatómiát Barcsay Jenőtől, festészetet Domanovszky Endrétől és Fónyi Gézától tanult. Mesterei próbálták megvédeni a szabadszájú angyalföldi srácot a művészélet buktatóitól, de nem mindig sikerült nekik. Egyszer az iskola marxista oktatója felkérte Szabót: tartson előadást Hitlerről. A diák keresetlen szavakkal mondta el, hogy a fasiszta vezér aljas népirtó volt, több millió ártatlan embert pusztítottak el Auschwitzban. A marxista tanár erre üvölteni kezdett: „Azonnal hagyja abba! Így csak a lumpenprolik beszélnek! Maga nem való művésznek!” Szabó elvesztette a fejét, nekirontott a tanárának, alig tudták visszafogni. „Fékezhetetlen magaviselete” miatt rögtön eltanácsolták a főiskoláról. Csak a véletlennek köszönhette, hogy egy év múlva visszavették.

Történt ugyanis, hogy a kirúgott művésznövendéket felkereste egykori tanára, Rajkai György. Munkát ajánlott neki: a nép „bölcs vezetőinek”, Rákosinak, Révainak, Farkas Mihálynak készítenek képzőművészeti albumot ajándékba, azokba kellett valami szépet festeni. Szabó el is készítette a műveket. Az albumokat tanára elvitte Rákosi titkárának, aki gyönyörködve lapozgatta a képeket, kérdezte: ki csinálta ezeket? Rajkai előadta a „forró fejű, ám nagy szívű” festőnövendék esetét. Majd a titkár az albumokkal együtt eltűnt a főelvtárs szobájában. Másnap „föntről” leszóltak a főiskola rektorának: azonnal vegyék vissza Szabót! És az elbocsátott hallgatót ünnepséggel fogadták a főiskola aulájában.

Mindenki tudta róla: a művészetben is „kezelhetetlen”. A kötelező szocreál szabályait felrúgta, sorra alkotta kubista, konstruktivista műveit. Óriási indulatokkal festette monumentális képeit, és olykor a festőállványnak is nekiment, ha elégedetlen volt önmagával. Szabó Zoltán végül kitűnőre diplomázott ’58-ban. Két év múlva megkapta a tehetséges pályakezdőknek járó Derkovits-ösztöndíjat. Annyi, nyomorban töltött év után úgy érezte: gazdag ember lett, szüleinek, testvéreinek sem kell többé éhezniük.

De aztán megint úgy tetszett: derékba törik a pályája. Az egyik nyilvános művészeti közgyűlésen zaftos szavakkal illette Aczél Györgyöt, amiért egyik kollégájának nem adott Kossuth-díjat. Aczél tombolt: hogy meri őt megalázni ez a fiatal senki! Büntetésül Szabótól még a Derkovits-ösztöndíját is megvonták. Aztán művészdelegáció kereste fel a kultuszvezért, kérlelték: bocsásson meg. Rendes „munkásgyerek” ez, csak nem tud a nyelvének parancsolni. Végül Aczél megengesztelődött, és Szabó visszakapta az ösztöndíjat.

’68-ban Munkácsy-díjat kapott, később Érdemes Művész lett. Első önálló kiállítását az Ernst Múzeumban rendezte 1970-ben.
Ma már a Körmendi Galéria alkotója.

Golgotára készül

Mindig baloldalinak tartotta magát, de az ő „közéleti terepe” a vászon. Szinte minden művén munkásfigurák, elgyötört, megalázott testek: a kilátástalanság áldozatai. Visszatérő témája a Golgota, a korpusz is. De Krisztus helyett is nyomorgót festett a feszületre. A rendszerváltás sem tematizálta át Angyalföldi Szabó képeit. A művész úgy véli: a szegények kiszolgáltatottsága semmit sem változott.

A hetvenkilenc éves művész ma is egész nap dolgozik. Színei nem fakultak, lendületes vonalai nem fáradtak el. Tele van tervekkel, mióta újra Angyalföldön él. Készülődik élete legnagyobb művére: még az idén egy húszméteres festőállványt akar felépíteni a kertjében. Azt mondja: ekkora felület talán elegendő lesz ahhoz, hogy a huszadik század Golgotáját megfesse.