Közelkép háttérrel - Keleti Éva életműalbuma

- Emlékszem, mennyire zavarban volt, amikor 2008-ban Prima Primissima díjat kapott. Felment a színpadra, elmondta, nem számított a kitüntetésre, s megköszönte az ellenségeinek is. Ők mivel érdemelték ki a hála szavait?

– A fotográfia számomra nem egyszerűen hivatás: „ügy”. Ezért is vállaltam társadalmi szerepeket különféle szakmai szervezetekben: úgy éreztem, tennem kell a magyar fotóért. Amiben voltak támogatóim meg persze támadóim is. Furcsa módon ők is ugyanazt akarták, emelni a honi fotográfia rangját, csakhogy a szakmai polémiákat személyi ellentétekké feszítették. Zavarta őket a személyem. Kétségtelen, sokszor nem tudtam jól „csomagolni”, amit gondolok. Fejjel mentem a falnak. Ellenségeim nemcsak harcossá edzettek, de ami lényegesebb: segítették a tisztánlátásomat is.

- Bizonyára azt azért még ők is elismerik: iskolát teremtett a színházi fotózásban, „képlegendát” írt. Új albuma fölidézi a kezdeti MTI-s időket is, az ötvenes évek elejét, amikor viszont még riportfotózott. Zsánerképeket készített bányásztanulókról, munkáscsaládokról, aratásról, és sorolhatnám még.

– Az MTI-nél akkoriban nem volt módunk mást csinálni, mint amit elvártak tőlünk: bemutatni az életnek, ha nem is a „lakkozott”, de a szebbik oldalát. Hozzáteszem: soha nem voltam párttag. Később sokat jártam külföldre, s gyakran kérdezték tőlem, hogyan működik nálunk a cenzúra. Mondtam, voltaképpen öncenzúraként: tudja az agyunk, mit szabad, és mit nem. Mindenesetre a „fotóváltásom” 1957-ben történt, és persze nem szabad akaratomból. A forradalom után az MTI-sek közül sokan elhagyták az országot. Olyan fotóskollégák is, akik egyek voltak a színházzal, és egészen nagyszerűt alkottak. Akkor találták ki a főnökeim: mivel én úgyis szeretek színházba járni, férjem meg operatőrként ismert művészkörökben, vigyem én a színházi fotózást.

- Új kötetébe több fotó is bekerült Darvas Ivánról. Az egyik éppen ’57-ben készült róla, szamárháton ül egy erdő mellett, s mintha búcsút intene. Ön említette egyszer: minden képnek megvan a maga privát története. Ennek mi?

– Ivánt néhány nappal a letartóztatása előtt fotografáltam. Tudtuk, hamarosan elviszik forradalmi ténykedése miatt. Úgy hívott föl: „Akarsz még rólam képet?” Több napig fényképeztem őt a bérelt háza mellett, a környék szamarával együtt. Már végeztünk a felvételekkel, amikor megkérdezte: „Szamaragoljak még utoljára?” Akkor már csak játszott, felült a szamárra, és valóban: búcsút intett. Volt velem ott egy gyakornok is – ma már egy rendező felesége –, ő tartotta a lámpát a fotózáshoz, és ő is úgy emlékszik vissza: bolondos napokat töltöttünk Ivánnal. Mintha nem is fenyegette volna börtön.

- Számos fotója ikonképpé vált. Belevésődtek a közemlékezetbe, s úgy maradtak. Például Timár József a két bőrönddel Az ügynök halálában. Az utolsó szerepe volt Willy Loman ’59-ben a Nemzeti Színházban. Önnek pedig – nyilatkozta – valójában ez volt az „eljegyzési képe” a színházi fotózással.

– Addig a képig kínlódtam a színházzal. Elmentem előadást fotózni, és azt hallottam magam körül, ja, hát ő Mátray Misi felesége. Nyilván bántott ez fotográfusként, de meg is keményített: ösztönösen vitt előre, hogy felfedezzek valami újat a színházból. Hogy mást is lehet csinálni, mint reprodukálni az előadást. Timár Józsefet, aki akkor már halálos beteg volt, nem előadás közben fotóztam. Hátul, a színpadi „takarásban”, amikor a kellékbőröndöket próbálta megemelni, melyiket bírja még el.

- Képei – régi nagy színészekről, írókról, balettművészekről – arra is emlékeztetnek minket: milyen könnyen feledünk. Sőt, olykor már csak a fotóra emlékszünk.

– Sajnos igaz. Az album utolsó felvétele Pécsi Sándor a lakásában. Avar István, aki jó barátom, hosszú évekig tanított beszédet a színművészeti főiskolán. Ő mesélte: elsőéveseknek magyarázta, hogyan formálja egy színész karakterét a jellegzetes hanghordozás. Pécsit hozta példának, a kissé harákolós beszédmodorával. Pár perc múlva rájött, tanítványainak fogalmuk sincs arról, ki az a Pécsi Sándor. Nekünk, fotográfusoknak ezért is komoly a felelősségünk. A képekkel el kell mondani valamit egy korról, művészetről, alkotókról, érzelmekről. Kötelességemnek éreztem most megjelentetni a régi fotóimat: tartoztam ezzel azoknak, akik már nincsenek közöttünk, de így talán tovább élhetnek velünk. Persze ha belegondolunk: már a fénykép is magában hordozza a feledést.

- Sokszor fotózta a Ruttkai Éva–Latinovits Zoltán színész házaspárt. Emblematikus képe, amelyiken egymás mellett ülnek lakásuk ablakában, Ruttkai kezében a Rómeó és Júlia előadásfotója, amelyet szintén ön készített.

– Mostani könyvemben viszont van egy Ruttkai–Latinovits-kép is, amelyet soha nem közöltem eddig. Házuk teraszán állnak, én már mentem el tőlük, s egyszer még visszanéztem, akkor készítettem a képet. Nem szerettem ezt a fotót. Mert arról szól, hogy Zolinak már semmi köze Évához, máshol jár, vége a kapcsolatuknak. De nagyon őszintén mondom: ott és akkor nem tudtam, mit csinálok. Gyakran csak visszamenőleg derül ki egy-egy képről, mennyit ér, mit is jelent. Megesett: egyes képeim csupán tíz-tizenöt év múlva kezdtek hatni. Mert amit ábrázoltak, az az idővel érett meg.

- Ha minden képnek megvan a saját háttértörténete, vajon igaz ez az el nem készített fotókra is?

– Igen. Vannak, akikről nem készültek személyes fotók. „Intimképek”, ahogy azt Szarka Klára, kötetem szerkesztője mondja. Kimaradt például Gábor Miklós. Persze annak idején kötelezően végigfotografáltam a Hamletet, más előadásait is, és néhány portrém is van róla. Fantasztikus művésznek tartottam, de „hidegen hagyta” a gépemet. Nem szólított meg a személyisége fotográfusként. Mondok ellenpéldát: Kulka Jánost főiskolás kora óta ismerem, már akkor a jövő nagy színészének tartottam. S míg őt szerettem volna megfejteni, közelebb kerülni hozzá fotósként, addig ezt Gábor Miklósnál sosem éreztem. Más kérdés: bár sokáig fotóztam Kulkát előadásokban, portréztam őt is, a személyes „közelképek” végül mégsem készültek el.

- „Intimképei” – ha úgy tetszik – a bizalom fotói?

– A barátság képei is. Akik beengedtek a privát életükbe, mindannyian tudták, szeretem őket, és nem adok ki olyat a kezemből, ami rájuk nézve sértő,
bántó. Bessenyei Ferenc egy képpel szerepel az albumban. Kapcsolatunk nem egyszerűen életre szóló barátság volt. Több annál. A hatvanadik születésnapját férjemmel és velem töltötte, hármasban voltunk a lakásunkban. Nekünk mondta: „Gyerekek, belőlem csak egy színházi bérlet marad.” Kitörölhetetlen és megrázó pillanat. Ám olyan művész barátom is van, akiről sehogy sem tudok jó képet csinálni. Mert túlságosan is ismerem őt. Ilyen, többek között, Szilágyi Tibor.

- Ön mindig – most is – azt mondja magáról: fotográfus. Zavarja, ha „fotóművészezik”?

– Nagyon utálom. Vagy leteszek valamit, és elismernek, vagy nem. De attól még senki nem lesz fotóművész, hogy annak nevezi magát. Én soha nem is akartam azzá válni.

- Hatvanévesen letette a fényképezőgépet. Ami egybeesett a rendszerváltással.

– Legfőképpen azzal, hogy megszűnt az Új Tükör, amelynek indulásától, ’76-tól a képszerkesztője voltam. Megváltoztattuk az addigi lapkészítési gyakorlatot: fölértékelődött a képek szerepe. Számos fotós ott tudott csak igazán megnyilvánulni. És sokan kezdték ott a pályájukat. Gáti György is, aki – Szarka Klára mellett – kurátora a mostani kiállításomnak. Gyuri még mindig hordja az Új Tükör-kitűzőt, és amikor fölhív, úgy szólal meg a telefonban: „Gáti György gyakornok jelentkezem.” Ha az Új Tükör nem szűnik meg, néhány évig még biztosan fotografáltam volna. Ám a rendszerváltás zűrzavarában valóban kerestem az új helyemet. És csak akkor találtam meg, amikor az Axel Springernél – Bayer József segítségével – létrehozhattam az Europress Fotóügynökséget, amely máig működik. Tényleg nem fotóztam azóta. Megleltem az örömömet abban, hogy képeket szerkesztek, nézegetek.

- Láthatja a bulvárfotózás „tombolását” is. Erre mondta egyszer ön: „Pusztításban van a szakma.”

– Tragikus helyzetben. Persze nem akarom összevetni a jelent a régi időkkel. Nem is hivatkozom rá, pusztán emlékként említem: minden egyes színházi fotózásra felkészültem, elolvastam a darabot, s úgy ültem be a nézőtérre, hogy tudtam, hol vannak a mű csúcspontjai. Vagy bejártam a próbákra, és azokból előre „levettem”, milyen nagy alakítás várható. Ma a fotósoknak arra sincs idejük, hogy a fotográfia mélységeit bejárják. Nem hibáztathatók ezért. Most a hamis celebvilág az „érték”, és ezt az igényt kell kiszolgálniuk – VV-fiúkat és -lányokat, percsztárokat, botrányhősöket fényképezniük –, hogy életben tudjanak maradni. Tisztelet a kevés kivétel lapnak, ahol még számít az igazi szellemi érték, s e szerint tekintenek a képekre is.