Kovács Margit reneszánsza

A fölösleges reklamációkat elkerülendő javítsuk az előző mondatot „majdnem minden múzeum”-ra, hiszen a magánkézben lévő galériák esetén bonyolultabb a helyzet, és még a Pest megyéhez tartozók közül is nyitva van kettő – az egyikről lesz szó alant. De attól még nagyon lehangoló a helyzet. Vasárnap – pompás, tavaszinak látszó időben – tömegek hömpölyögtek a szűk szentendrei utcákon, s megannyi étteremben, cukrászdában, kocsmában és lángossütőnél csillapíthatták éhüket és szomjukat, s megannyi bóvliárusnál vásárolhattak méregdrága szuveníreket, de aki kulturális élményre vágyott, annak bizony alig maradt választási lehetősége. „A festők városa”, hirdeti a városkapu plakátja, ami igaz is, kár, hogy nincsen pénz méltó bemutatásukra. A látogatóknak meg jószerivel marad a marcipánmúzeum.

Morogni fogok, pedig nem terveztem. Mert az sincsen jól, hogy alig két hete nyílt meg a felújított, újjáépített és újrakoncepcionált Kovács Margit Múzeum a Vastagh György utcai házban, és a katalógusban büszkén hirdeti, hogy ez már a huszonegyedik század kihívásainak is megfelel, és akadálymentesített meg látássérültbarát és családbarát, és egyáltalán, és ennyi idő után már nem működik az egyik érintőképes adatbázis, és elromlott a vetítő is. „Harmadszor ment tönkre – világosít fel az egyik teremőr. – Nem bírja a folyamatos igénybevételt.”

Morogtam, pedig nem terveztem. Kovács Margit humoráról akartam beszélni, amely átsegítette őt háborúkon és nehéz évtizedeken, s amely végigkísérte minden alkotói korszakát. S amely ezen a megújult, tényleg szép tárlaton talán szembetűnőbb, mint a régin volt.

Talán majd legközelebb.