Kőszegi anziksz
Az idejét se tudom, mikor jártam utoljára Kőszegen. (Elég legyen annyi, hogy még határsáv-igazolás kellett hozzá, és már Kelenföldön igazoltattak az erre illetékesek.) Felfokozott várakozással érkeztem tehát a kisvárosba, hisz annyi szépet hallottam róla az utóbbi időben. Metsző, hideg szél és zónákra osztott fizetős parkolási övezetek fogadtak. Nocsak, mondottam magamban, és méltán.
A válság, állapítottam meg az első séta után, rajta hagyta nyomát a városon. Málló vakolatok, bedeszkázott ablakok, lehúzott redőnyök, kiadó irodák. Pedig ha ezek a polgárházak rendben lennének, ha a boltok működnének, ha a szél elállna, egész kis ékszerdoboz lehetne ez a város: hogy iramodásnyira van az osztrák határtól, az mára előnyére válik, nem, mint évtizedeken át, hátrányára.
„Múzeumok” – hirdeti egy tábla a főtéren, indulok is legott a kijelölt irányba, de korai volt az öröm. Nemcsak a galéria van zárva a déli órákban (délután, igaz, majd kinyit), nemcsak a Patikamúzeumba nem lehet bejutni ezúttal, de a város büszkesége, legfőbb vonzereje, a Jurisics-vár is reménytelenül zárva van. Sehol egy magyarázat, útbaigazítás, a helyi erők mondanak ezt-azt, hogy már évek óta, és csúszik az átadás, már rég meg kellett volna, de valami közbejött.
A Tábornokház végre nyitva, benne játékos, bár felejthető tárlat az időcsigáról gyermekeknek, aztán néhány terem a tisztes ipar múltjából, ott van már bámuln ivaló (az a fodrászműhely, például), kár, hogy az utóbbi tizenöt évben csak porosodik. A tetőtérben sporttárgyú fotók, újságok, megtudhatjuk belőlük például, hogy a helyiek jól szerepeltek a Rákosi-kupán.
Lassan föl kéne ébredni, kőszegiek!
