Koba Übü

Valamelyik szovjet vezér temetése után forgott Pesten egy bonmot, miszerint a riporter olyasfélét mondott volna, hogy „a nyitott sír szélén ott áll az egész politikai bizottság”. A kis kacsintással idézett mondatban persze politika volt, vágy, rejtett rezisztencia.

Így aztán most, amikor megláttam a mozik műsorán e két, eddig össze nem pároztatott információt: Sztálin halála – vígjáték, felpiszkálva éreztem magam. Más ez, többrétű, mint az a bizonyos nemzeti gyász, amit 65 évvel ezelőtt hirdettek.

Dzsugasvili-Sztálin elmúlása hirtelen jött. A diktátorok mindig hosszú távra terveznek. Meglepetés, hogy halandók. (Nekik is.) Hogy tehetetlenekké válnak egyetlen perc alatt. Leteríti őket az agyvérzés, a szélütés, megüti a guta, földre esnek. Abszurd, hogy át lehet kutatni a szobáikat, kisajátítani titkaikat, hogy hűlő testükhöz hozzá lehet nyúlni. A kézcsók után lehet köpéssel fertőtleníteni a funkciótlanná vált árva nyelvet.

A tetemmé váló bálvány mellett, lám, ott lökdösődik a Kreml-járó elit. Most dől el, ki melyik végére kerül a fegyvernek. Aki sokat tud a másikról, az diktálhat a puskának. Hisz káder a kádernek farkasa. És akkor még ott az istenadta nép is, ebben az abszurd történetben csak statisztának, amellyel nem kell sem számolni, sem elszámolni. A félelem és a gyűlölet mindent eligazít. Parancsra.

Vígjáték lenne, kacagtató, ha fekete is? Inkább keserű szatíra, amely – mint tanult barátom rámutatott – a Berija-kivégzéssel csikágói gengsztertörténetté züllik. Durva kor keserves rekviemje, sok keserűséggel, otromba áthallásokkal, nehéz emlékekkel, véres méltatlanságokkal.

A filmet Oroszországban nem vetítik, betiltották. Felállt volna a Gazda a szőnyegről? Magához tért a sebhelyes „elit”?

(Sztálin halála, francia–angol vígjáték, rendezte: Armando Iannucci.)