Kivégzett értelmiség – Péterfy Gergely: Előállt egy totális szellemi katyvasz, miközben minden a lenyúlásról szól
– Új regénye még meg sem jelent, de máris nagy sikert aratott, vezette a Bookline előjegyzési listáját. Mit szól hozzá?
– Csodálatos érzés, hogy ennyi lelkes olvasóm van, és előre bizalmat szavaztak ennek a könyvnek. Ugyanakkor növeli a félelmeimet is: tetszik-e majd nekik a regény? Beváltja-e a hozzá főzött reményeiket?
– Azt hittem, az író elsősorban saját mércéjének akar megfelelni, és nyilván tudja, mit ér a könyve.
– Én nem tudom, mit ér. Nálam ugyanis radikálisan csak az működik, ha arról írok, ami engem érdekel. Ha a saját mániáimmal és agyrémeimmel foglalkozhatom. Írás közben az ember benne van a flow-ban, repül a könyvével, de ha ez nem találkozik mások érdeklődésével, az egész kudarcra van ítélve. Ezért is kockázatos vállalkozás a regény. A korábbi könyvek sikere persze lendületet adhat az újnak, de az elvárások teherré is válhatnak. Négy éve jelent meg az előző nagyregényem, a Kitömött barbár, és tényleg jó volt a fogadtatása. Sikerült eltalálni valamit, ami akkor benne volt a levegőben. Noha az a könyv a reformkorszak idején játszódik, Kazinczy Ferenc személyén keresztül olyan kérdéseket vetett fel, amelyek a honi rendszerváltó értelmiség számára is alapvetők: miként buknak el nálunk a nagy nemes szándékok, miért futott minden zátonyra? Mi volt az értelmiség szerepe a kudarcban? A Kitömött barbár után sokan kérdezték tőlem: melyik korban játszódik majd a következő történelmi regényem, esetleg visszamegyünk a 16. századba? De én nagyon unatkoznék, ha szériában kellene írnom a hasonló könyveket. Bár a mostani regényemben is van történelmi távlat, de sokkal közelebb vagyunk a jelenhez: a negyvenes években kezdődik és a kétezer-tízes évek közepén fejeződik be a történet. Leginkább az foglalkoztatott, hogyan jutottunk el az értékek totális kiüresedéséig, a kultúra lerombolásáig.
– Hogyan reflektál erre a cím? A golyó, amely megölte Puskint.
– Metaforikusan fejezi ki, ahogy a kelet-európai közegben megpróbálják kivégezni az értelmiséget és a művészetet. Puskint különben tényleg párbajban ölték meg, ágyékon lőtték, és a sérüléseibe pár nap múlva belehalt. A romantika korszakában persze nem illett néven nevezni, hol találták el a költőt, így a hivatalos jelentésekben az szerepelt, hogy szíven lőtték. A gyilkos golyót azután kioperálták, és ma is látható egy szentpétervári múzeumban.
– Noha a történet a 20. században játszódik, az értelmiségi családregényben nagy hangsúlyt kap a klasszikus művészet, az antikvitás szellemi öröksége. Ehhez személyesen is kötődik: az ELTE görög–latin szakán végzett 1993-ban. Miért olyan fontos önnek az antikvitás?
– Nekem ez örök szerelem. Mindig kíváncsi voltam az európai kultúra gyökereire, és izgattak a titkok, hogyan született meg ez a civilizáció, mi van a múlt legmélyén. Amikor kamaszkoromban belevetettem magam az olvasásba, úgy éreztem, hiába kezdem el a titokfejtést Dosztojevszkijnél vagy Tolsztojnál, mindig ott van mögöttük sok minden, amit még nem ismerek. Ha vissza akarok menni a kezdetekig, el kell olvasni Platóntól Catullusig nagyon sok mindent. Tanulni kezdtem az ókori görögöt és latint, hogy eredetiben olvashassam ezeket a szövegeket, és jelentkeztem az ELTE-re.
– Közben zajlott a rendszerváltás, felfordult az egész ország, ön pedig huszonévesen az ókori ditirambusokban mélyedt el. Furcsa lehetett.
– Én imádtam ezt. Ha az ember az antikvitással foglalkozik, nem biztos, hogy bölcsebb lesz, de öregebb úgy háromezer évvel. Bármit lát, mindenről eszébe jut legalább öt történet az elmúlt évezredekből. Nagyobb távolságból néztem a rendszerváltást is, és nem volt túl sok illúzióm. Azt gondoltam, úgyis azok a gazemberek mentik át a hatalmukat, akik eddig is voltak, vagy jönnek új gazemberek. A szabadabb periódusok később zsarnokságba fordulnak át, szellemi hanyatlásba. Ezt a ciklikus folyamatot vissza lehet vezetni a görög városállamokig vagy a római császárság bukásáig. Történelmi perspektívából, némi cinizmussal figyeltem a szovjet birodalom széthullását is. Másrészt számomra ez a fölkészülés időszaka is volt arra, hogy meg tudjam majd írni azokat a könyveket, amelyekről akkor még nem tudtam, hogy mik lesznek, de abban biztos voltam, hogy nagyon sokat kell hozzájuk tanulnom. Nem akartam ezt az időt másra pazarolni. Ezért nem a rendszerváltás zivatarában forgolódtam, bár ott voltam minden eseményen, hanem az egyetemi tanulmányaimra fókuszáltam.
– Könyve egyik főhőse Waldstein Péter, a polgári humán értékek képviselője, a klasszika-filológia professzora. A második világháború alatt Kassán zsidókat mentett, majd a kommunista diktatúrában félreállították, egy kis településre, Herkulesvárra száműzték könyvtárosnak. Számára a kultúra rezervátum, ahol a világtól elzárva, mint egy bennszülött él. A lánya alkoholista lesz, az unokája a számítógépes játékok virtuális világába menekül. A való életben hamis számlákkal csencsel. Az értelmiség elzüllésének tablója ez?
– Benne van ez is. Az elmúlt években generációm több tagjával is beszélgettem, és a sztorik szinte mindig arról szóltak: ők nem ilyen országot akartak, nem ez volt ígérve. Nem kellett volna tönkremenni, nem kellett volna alkoholistává válni. Megrendített, mennyi a kisiklott sors, a félrecsúszott élet, én pedig együttérző megértéssel hallgattam ezeket a vallomásokat, hiszen bennem is megvan a hajlam minden hibára. Nem vagyok egy életmódpápa. Könyvem szereplői felett sem akarok ítélkezni, sem felmenteni őket, mégiscsak ők talán a legpozitívabb figurák, hiszen a humanitásban és a magaskultúra eszméiben hisznek, bár teljesen élhetetlenek. A kelet-európai irodalom egyik jellegzetes alakja a fölösleges ember, Oblomov, aki hiába hirdeti a morált, a tiszta eszményeket, képtelen megtalálni önmagát a világban. Waldstein Péter mérhetetlen gőggel nézi le a proli külvilágot, miközben a kisunokájának tart otthon akadémiai előadásokat. Tragikomikus figura. Itt nincsenek makulátlan hősök, ez nem görög tragédia és nem is romantikus eposz, amelyben a jók és rosszak küzdenek egymással. Rettenetesen bonyolult társadalmi gomolygásról van szó, amelyben erodálódnak a sorsok.
– Az urbánus–népi-ellentét is központi témája a regénynek. Megjelennek azok a konzervatív keresztény figurák is, akiknél a szalonzsidózás természetes, és a rendszerváltás után az MDF környékén gyülekeznek. Mellettük ott vannak azok a jobboldali alakok is, akik a nyílt zsidózásig és az erőszakos idegengyűlöletig jutnak el.
– A népi–urbánus-ellentét vizsgálata a tudomány dolga, én csak egy történetet mesélek el, amelyben vannak olyan karakterek, akik a szélsőjobb, vagy ha úgy tetszik, szélsőbal eszméhez vonzódnak. Egyik főszereplőm, Áron üldöz mindent, ami Nyugatról jön, afféle hetvenes évekbeli népi balos. Ezek a figurák a kóla és a farmer erkölcstelen mételyétől akarták megóvni a magyarságot. Nyilván semmi közük nem volt sem a marxizmushoz, sem a valódi baloldalisághoz, a Nyugat-ellenességük mögött leginkább a szabadságtól való félelem húzódott meg. A kisebbrendűségi érzések és a téveszmékből fakadó hamis morális fölény hajtotta őket, és az én regénybeli karakterem is ilyen.
– Ezt a karaktert példázza a könyvben Noszlopi Németh Péter is, a középszerű sportújságíróból lett ősmagyarság-kutató. Dilettáns és műveletlen, megszállottan keresi hun őseink nyomait, de Árpád vezér sírja helyett csak egy mamutkoponyát talál. A rendszerváltás után mégis magyarságkutató intézetet neveznek el róla.
– Előállt egy totális szellemi katyvasz, amelyben a balos frázisok keverednek a náci eszmékkel, az álszent keresztényi pózok a turullal. Miközben az egész csak a lenyúlásról szól. Szereplőim kóvályognak a világban, tönkremennek, szinte mindenki elárulja, cserbenhagyja a másikat. Az elmúlt évtizedek története ugyanis a nagy árulások története is. A traumatizáltság és a frusztráció szinte mindig együtt jár a morális összeomlással.
– A regény végén az egyik újnáci figura kijelenti: „És most jövünk mi!” A fikció itt adja át a helyét a mai magyar valóságnak. A kultúrharc gyökereit is kereste?
– Szerettem volna alaposabban megérteni, honnan jönnek ezek az iszonyatos indulatok, mi kavarog a fejekben. A regényben két világ múltját ábrázolom, a polgári liberális tradíciókat, szemben a népivel – mivel mind a kettő éppen mostanra tűnt el teljesen. A népi irodalom nagyszerű tradíciójából a mai jobboldal semmit sem örökölt, a polgári tradíció pedig az ezredfordulóval számolódott fel végképp, utolsó roncsait is elnyelte az idő, mindent, ami a könyvhöz és a nyugodt szemlélődéshez kapcsolódott. Mindkét hanyatlásnak sokféle oka van, ezeket kezdtem el szétszálazni.
– Nálunk az Orbán-kormány épp szétverni készül az MTA-t, a független színházakat, és irodalmi erőközpontba akarja kényszeríteni az írókat. Ez már nem kultúrharc, hanem a kultúra letarolása. De miért olyan fontos ez a hatalomnak?
– Mert a kultúra a szabadság perspektíváját jelenti, ami számukra félelmetes és veszélyes. Ha viszont ezt a perspektívát elvesszük, kétdimenzióssá szűkül a világ. Fontosnak tartom azonban hangsúlyozni, hogy mi, írók nem olyan helyzetben vagyunk, mint például a független színházak, amelyeket a tao megszüntetésével gajra lehet vágni. A kutatásokhoz is rengeteg pénz kell, tehát ha megvonják az állami támogatásukat, a tudósokat is gajra tehetik. Az írók viszont, bármilyen elnyomás is van, juszt is megírják, amit akarnak. Lehet persze olyan kultúrpolitikát csinálni, hogy öntik a pénzt a politikailag lojális szerzőknek, sokszor nulla teljesítményért. És aki nem kellően lojális, azt halálig futtatják a megélhetésért.
– A Petőfi Irodalmi Múzeum új főigazgatójának, Demeter Szilárdnak az elképzelései szerint csak az kaphat majd alkotói ösztöndíjakat, aki kötelező fellépést vállal a PIM rendezvényein. Magyarán íróként csak az egzisztálhat, aki együttműködik a párt irodalmi erőközpontjával. Régi időkre emlékeztet, nem?
– Igen, ilyen volt az ötvenes évek ideológiája is, de még akkor is megíródtak a fontos művek, és nem a pártközpont megrendelésére készült termelési regények maradtak fenn az irodalomtörténetben. Ötvenhat után évekig nem jelenhettek meg Mészöly Miklós írásai, az életműve mégis megszületett két forintból, karéj kenyérből, szalonnából, mert ez nem a pénztől függ. Morális meghajlásból, törött gerinccel vagy megrendelésre és tapsra nem lehet írni, akármennyi pénzt adnak is érte.
– Irodalmi körökben mégis feltűnően nagy a csend a PIM körül, pedig eleinte az is elhangzott, hogy az írók bojkottot szerveznek. Például a Szépírók Társaságának honlapján még egy állásfoglalást sem találtam.
– Irodalompolitikai vitákban nem nagyon veszek részt, de azt hiszem, az irodalmi szervezetek egyelőre kivárnak. Derüljön ki, mit akar valójában ez az új vezetés. A Margó fesztivál kapcsán volt egy beszélgetés arról, hogy ilyen helyzetben elmenjünk-e a PIM-be. Én azokkal értek egyet, akik úgy gondolják: a PIM a miénk is, az egész magyar irodalomé. Miért mi menjünk el onnan? Menjenek el azok, akiket a jelenlétünk zavar. Hiába próbálkozik a hatalom: az olvasókat nem lehet leváltani, és az írókat sem. Amíg szabadon be lehet menni a könyvesboltokba és könyvet lehet venni, amíg működik az internet, addig az irodalmat nem lehet korlátozni.
