Kisvárosi bűnregény

Bűnregény – ezt a remek szót Bán Zoltán András, a kiváló kritikus találta ki, és ez lett Tar Sándor 1996-ban megjelent Szürke galamb című regényének az alcíme. Tágabbnak érzem a bűnregényt, mármint a szót, mint a szimpla krimit – és tágabb a szimpla kriminél Tar Sándor regénye is.

Amelyből Mikó Csaba írt színdarabot a Stúdió K Színháznak és Horváth Csaba rendezőnek. Tar regénye annak idején pályázatra született és folytatásokban íródott; ez utóbbi látszik is azon a mozaikos szerkezeten, szaggatott történetszövésen, amely a darabba is átszivárgott.

A helyszín egy vidéki város – nem nehéz ráismerni Debrecenre, Tar műveinek visszatérő színhelyére, és nemcsak a nevezetes épületekről vagy ismerős utcanevekről, hanem elsősorban a miliőről, melynek megrajzolásában Tar igazi nagymester. Belátható és befogható közösség él itt, szegről-végről, néhány áttételen át a legtöbb ember összeköthető. Most éppen a „pokol” ereszkedik a városra – tényleg ereszkedik, hiszen föntről jön –, és a narrátorként fölléptetett szereplőtől, Csiszártól igazán pompás leírásokat kapunk e pokolról, járványszerű szétterüléséről és a helyi rendőrség kacifántos hadviseléséről.

Horváth Csaba A nagy füzet óta most először használja számomra ismét flottul és meggyőzően ezt az ő mozgásszínházra épített formanyelvét; mert ebben az előadásban is számos alkalommal éreztem ugyan fölöslegesnek és túlhajtottnak a színészek által amúgy pompásan végrehajtott mozgássorokat, de az üres térbe komponálva alapvetően jól működött. Az összekapcsolódó testekben, a hullámszerű csoportos mozgássorokban nem nehéz észrevenni a kiszolgáltatottságot, az egymásra utaltságot, a furcsa, ellentmondásos és ellentétes érzelmekből kikeveredő összetartozást. A Stúdió K csapata pedig – pompás fizikai állapotról téve tanúbizonyságot – lelkesen „beszéli” a rendező nyelvét.

Mikó Csaba megtartotta, pontosabban a színpadra is átemelte a regény egyenesvonalú építkezését; a váltott helyszíneken zajló epizódok, a beékelt szálak, mint megannyi külön novella, egyszerűen összeadódnak. Nem keletkezik sem ív, sem mélység – ezt annak idején, a regény megjelenésekor ugyancsak komoly kritikákban hányták az író szemére, és jobbára a folytatásos írásnak-szerkesztésnek tudták be. Nincs ez másképp most, a színdarabban sem: komótosan haladunk előre, itt-ott bejön valami utalás előre vagy hátra, a sztorira vagy valamelyik szereplőre, de jellemzően zárt jelenetek követik egymást.

Hosszabban a kelleténél – a kétrészes előadás mindkét részében. Lehetséges, hogy a bemutató után ez még alakul, feszesebbé és koncentráltabbá válik a bűnügyi történet, és megképződhet némi egyensúly a sztori és az azt kísérő, részben magánügyi, részben mitikus-misztikus vonatkozások közt.

A vidéki rendőrség belvilága, a viszonyok és érzelmek bonyolult hálója – ez, pontosabban ennek érzékletes, mesteri rögzítése Tar igazi terepe. A bűnügyi történet itt-ott lyukas – a „galambvonal” az előadásban ugyan egyértelműbb megoldással bír, mint a regényben, de a titokzatos szer, melynek révén a helyi bűnbanda a történethez kapcsolódik, meglehetősen homályos –, de erős ellensúly a „rendszeren kívüli”, magányos és öntörvényű piás zsaru figurája, aki népszerű alakja a külföldi krimiirodalomnak is „unortodox”, ám többnyire eredményes módszereivel együtt. Az előadásban őt Nagypál Gábor játssza, flegmának, rejtőzködőnek, de legbelül természetesen érző szívűnek mutatva, és hát csak sikerül végül pozitív hősként győzelemre vinnie… Ebben Malvin, a háttérbe szorított rendőrnő segít neki, aki gyanakvó az élet minden ajándékával kapcsolatban, lesújtó véleménnyel bír a pasikról, reménye a jóban csillapíthatatlan, magánélete följavításra szorul – ebben végtére egymásra találnak. Homonnai Katalin kívül-belül érdes, szögletes figurája egy ilyen borongós happy endet meg is érdemel.

Az Apostolok-vonal a regényben is elég gyönge, a színpadon bele is vész az értelmetlenségbe: semmi jelentősége vagy dramaturgiai szerepe nincsen annak, hogy a rendőrségen belül létezik egy ilyen zárt csoport, egy minden körülmények közt összetartó, különleges kiképzésben részesült egység. A Lovas Dániel által játszott Csiszár – és a Narrátor, valamint a Nyúlszájú – fokozatosan válik a nyakkendős-bőrdzsekis típuszsaruból egyéni arccal és ambícióval bíró szereplővé. Főnöke, akit Nyakó Júlia alakít, hangsúlyozván benne a célorien­­tált taktikai érzéket (vagyis az alkalmi barátkozást a felfüggesztett kollégával) ironikusan használt zsarukliséivel szórakoztató figura. Sipos György több szerep közt cikázik, jó, rossz és balek is van közte; mozgás, tartás és alakváltoztatás tekintetében a rendező egyik legjobb „szócsöve”.

A szivacsos állagú kisvárosi atmoszférában két, legalulról jövő alak a reménysugár: nyomorult körülmények, életvitelszerű szürke zóna, objektíve tökéletes reménytelenség, és mégis, egymás magától értetődő, mély szerelme-szeretete látszik menteni a menthetetlent. Horkay Barna akrobatikus ügyességű, izgágaságát viharos mozgással kifejező Négere és Pallagi Melitta gyermeket sugárzó mimikája, beszéde és tartása Enikő alakjában megérdemli a gondoskodó szövetséget a periféria két másik alakjával: a lefokozott zsaruval és szeretőjével, Malvinnal.

Inkább kesernyés, semmint happy vég ez: Tar Sándor bűnregényében nincs sok helye a boldogságnak.