Kincsem

Itt kering a nézőtér felett minden magyar lóversenyek atyjának szelleme, Széchenyi grófé. Mellette – kötelékben repülve – a nagy mesemondóé, aki Az új földesúr, A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob keltetője. Kissé csóválgatja a fejét, arra utalva: az ő hősei bizony minden oldalról megfigyelhetők voltak, még talán azt is gondolja: „plasztikusak”. Körülöttük a saját világuk. A gróf nem nyilvánít véleményt, ő csak szárnyal Pegazus nélkül is.

Bizony, minden kezdet nehéz. Így van ez a filmek esetében is. Amikor idősebb Blaskovich a búzakék, pitykés dolmányában, a gazdagon kihányt paszományokkal mint ’48-as vitéz megjelenik, s megjő Otto von Oettingen báró, exjóbarát, jelenleg vasastiszt és császári számonkérőszék, csakhamar pisztoly dörren. Itt az új földesúr. A régiek meg elszéledhetnek isten hírével.

Az ifjabb, árva kis Blaskovich rákerül az elripőkösödés útjára. Egy ló tudja megállítani (önök nyertek): a Kincsem. A csodakanca. Van, persze, egy embernő is, spe­­ciel éppen Oettingen kisasszony, aki betöri, megszelídíti a hungarorodeók kürtőkalapos hősét.

És kurucos Kincsem, a magyar csoda száguld diadalról diadalra. (Tenyészállatként megszüli majd a Talpra, magyar nevű csikaját is.) Ez már sok! Már-már a legfelségesebb pofaszakálla mögé elsáncolt labanc Ferenc Jóskának is torkán akad. („Un noir complot” – ahogy az udvarnál mondták.) És lám, csakhamar elindulnak a százados és a hoppon maradt vőlegény vezetésével a Molotov-koktéllal felfegyverzett gyújtogatók Blaskovichék ellen. Bosszú! Egyik a másik után. (A korból kikívánkozó gegeket szerettük. Például hogy Kincsemhez slusszkulcs is járt.)

A látványvilág hárommilliárdos. A történet nehezen gerjed, de aztán beindul, s a végére utoléri saját magát. Várkonyi Zoltán Jókai-filmjeihez nem mérhető, s még a színészek sem igazán bírnak a feladattal.

(Rendezte: Herendi Gábor.)