Kincsek a Kunstkammer termeiben

Tömegek várták, hogy 11 év után végre ismét bebocsátást nyerjenek a felújított, korszerűsített termekbe, és egy pillantást vethessenek a Habsburgok kincseinek e káprázatos gyűjteményére. Az elképzelhetetlen pompa és ragyogás minden képzeletet felülmúl: érdemes

A látvány nehezen leírható, álljon itt ehelyett néhány tény és adat a felújításról, illetve az annak eredményeként létrejött kiállításról.

Tizenegy évig tartott a munka, az összesen 2700 négyzetméternyi húsz terem rekonstrukciója és a műkincsek restaurálása 18,5 millió euróba került. A legrégebbi darab 1100-ból származik, maga a most kiállított 2200 műkincs összesen 17 Habsburg–házi gyűjtési szenvedélyének köszönhető. II. Ferdinánd főherceg (1529-1595) és Leopold Wilhelm főherceg (1614-1662) vásárolta az első darabokat. Érdeklődési körük igen széles volt, nemcsak műtárgyakat, hanem a kor tudományának bizonyítékait is, naturáliákat, idegen kultúrák egzotikumait, különlegességeket, dokumentumokat, ásványi kincseket, relikviákat és tudományos-műszaki berendezéseket is beszereztek.

A 2200 tárgy közül 350 szorult nagyon alapos restaurálásra, szakemberek egész csapata foglalkozott az aprólékos munkával. A kiállítás fő darabja a Saliera: Benvenuto Cellini egyetlen fennmaradt, s mint ilyen, pótolhatatlan aranyműves munkája. Az 1540 körül készült, alig 26 centiméter magas, 33 centiméter széles sótartó értékét 2003-ban, amikor a műtárgyat elrabolták, 50 millió euróra becsülték.

A Saliera elrablásának és előkerülésének története

Érdemes feleleveníteni ezt a krimibe illő történetet. Egy bizonyos Robert Mang biztonságtechnikai cégtulajdonos 2003. május 11-én éjszaka kissé pityókásan felmászott az éppen tatarozott Szépművészeti Múzeum épületén felhúzott állványzatra. Az első emeleten könnyedén benyomta a külső ablakot, ám a leeresztett rolóval nem boldogult. Lemászott a kocsijához, majd egy késsel tért vissza, átvágta a rolót, s a teremben egy mozdulattal betörte a vitrin üvegét. Ahogy jött, úgy távozott, hóna alatt a magában Sally-nak elkeresztelt csinos kis aranytárggyal. S hogy miért jutott hozzá ilyen könnyen? Mang szakértői szeme egy korábbi látogatáson felmérte, hogy a vitrin nem biztonsági üvegből készült, nincs törést jelző szenzor. Azt viszont csak remélte, hogy a riasztó sem működik, feltételezte ugyanis, hogy a múzeum biztonsági berendezései fabatkát se érnek.

Másnap, immár kijózanodva az akkori múzeumigazgató Wilfried Seipel és Elisabeth Gehrer miniszter asszony pánikhangulatú sajtónyilatkozataiból tudta meg, hogy a tárgy potom 50 millió eurót ér. Inába szállt a bátorsága. A zsákmányt egy kis bőröndben ágya alá dugta – ott töltött több mint két esztendőt az FBI nemzetközi lopott műkincsekre kiadott körözési listáján az első öt közé sorolt sótartó.

Aki ott volt a mindig magabiztos Wilfried Seipel 2003. májusi sajtóértekezletén, soha nem felejti. A sírással küszködő múzeumigazgató kétségbeesetten magyarázta a bizonyítványt: a Hosszú Zenei Éjszaka hajnalba nyúló programja miatt felfordulás volt, a riasztó annyiszor szólalt meg tévesen, hogy az őrség már nem vette komolyan, és egy idő után ki is kapcsolta. Később néha még borzolta a közvéleményt egy-egy krimibe illő hír az amerikai sajtóban az interneten közzétett angol nyelvű hirdetésről. Részletesen elemezték a megadott telefonszámon jelentkező hangot, ám hogy a háttérben Seipel és a biztosító, az Uniqua milyen kalandos kincskereső körutakon vesz részt, az csak a happy end után derült ki. Az is, hogy például egy az olasz maffiakapcsolataira hivatkozó és kiadásaira rögtön 7 ezer eurót legomboló szélhámos hogyan hajszolta át Seipel igazgatót egész Olaszországon.

Volt reálisabbnak tűnő történet is: két év után a tényleges tolvaj a Volksgarten megadott helyén elrejtett bizonyítékkal (a sótartó egyetlen levehető részével, a tengert jelképező férfialak háromágú villájával) igazolta, hogy a tárgy tényleg birtokában van. Először ötmillió, aztán tízmillió eurós váltságdíjat követelt – az átadás azonban rendre elmaradt.

Végül ez a váltságdíj-követelés lett a zsákmány értékesítésében kevésbé ügyes tolvaj veszte. Miután több ízben fenyegetőzött a szobor beolvasztásával, egyik újabb, kártyás telefonról küldött sms-ének sim kártyáját az eladóhellyel egyetemben beazonosították. A mariahilferstrassei mobil telefonbolt biztonsági kamerájából az időpont alapján levett tűrhető fotót a sajtóban közzétették. Barátai felismerték Robert Mangot, aki jelentkezett is a rendőrségen. Először kikérte magának a gyanúsítást, ám később megtört, vallott, és elvezette a rendőröket és a múzeum szakértőit az akkor már egy alsó-ausztriai kis település határában elásott kincshez.

A túláradó örömöt csak ideig-óráig csorbította a csalódás a kisszerű történet miatt. Hogy tudniillik még csak nem is profi rablóbanda áll a háttérben, műgyűjtők felbujtására avagy a műkincs hatalmas értékére spekuláló gyakorlott maffia, s hogy az akciót nem előzte meg sokéves szervező-tervező munka. A lényeg persze az volt, hogy a szobrocska alig sérült, s a gyors helyreállítás után új, jól megközelíthető és őrzött helyre került.

Ismét régi fényében

Igazi helye azonban ez a mostani. A Saliera az újonnan megnyitott Kunstkammer elsőszámú szenzációja. Négy hónapig tartott a restaurálása, a köztévében sugárzott dokumentumfilm, amely végigvezet a gyűjteményen, hosszan elidőzik ennél az aprólékos munkánál. A legeldugottabb részeket is megtisztították.

Efféle rablás többet nem fordulhat elő. A 300 vitrin sérthetetlenségét biztonsági üveg védi. Egyébként mindegyiknek saját mikroklímája és szellőzése van, ami megelőzi a műtárgyak idő előtti megrongálódását.

Maga a gyűjtemény elrendezése kronologikus sorrendet követ, a kurátorok ezt az anyag megismerése szempontjából előnyösebbnek tartották, mint a tematikus rendszerezést. A restaurátorok továbbra sem maradnak munka nélkül: a raktárban további hatezer műtárgy van. Kétségtelen, hogy a legértékesebbeket választották ki az új kiállításra, de biztosan lesz még meglepetés, amikor további kincseket mutat majd be a Kunstkammer.

További cikkeket olvashat Ausztriáról a