Ki tehet az ország boldogtalanságáról?
A balsors, ez a francos csak nem akar elmúlni felőlünk. Régen tép, s azóta is. Pedig elérte, hogy nincs nálunk borúlátóbb nép az unióban, nincs boldogtalanabb, nincs kiszolgáltatottabb. Úgy véljük, minden csak rosszabb lesz. Egyre.
Kiművelt a panaszkultúránk, otthonosan berendezkedtünk a boldogtalanságmítoszban. Majdnem azt is megettük, hogy rosszabbul élünk, mint négy éve, s vannak, akik rá is játszanak a jajra. Rátesznek.
Az uniós többiek úgy gondolják, a boldoguláshoz, a sikerhez tanulás kell és kemény munka. Nálunk úgy vélik: protekció, szerencse, gazdag családi háttér és talpraesettség szükségeltetik. Beszédes különbség!
Ha hasonlítgatjuk lehetőségeinket, akkor Ausztria a mérce. A Nyugat. Sosem a Kelet vagy a Dél. S nem méricskéljük magunkat a velünk együtt rendszerváltó országokhoz, legfeljebb mostanában, amikor ledolgozták korábbi hátrányukat, és már miattuk is panaszkodhatunk.
Kétségtelen: a rendszerváltás itthon nagy megrázkódtatással járt. 1996-ig a reálbérek egyre estek, és csak akkorra érték el az 1992-es szintet. Ám 2001 óta folyamatosan emelkednek, olykor jobban is, mint a GDP. 2006-ban 34 százalékkal fogyasztottunk többet, mint 2000-ben. (Ebben az évben ragasztgatták ki a „rosszabbul élünk...” palátokat.)
Kétségtelen: a piacgazdaság, a verseny, a globalizáció alkalmazkodást követel. Számítógépes ismeretet, nyelvtudást, mobilizációt, törekvést, egyéni kockázat- és felelősségvállalást, változtatási rugalmasságot kíván. Sokkal többet, mint a korábbi paternalista-szocialista társadalom igényelt, eltűrt. Aki ezeket az adaptációs feladatokat nem vállalja, nem tudja, az könnyen kisodródhat a perifériára, utóbb akár a mélyszegénységbe is.
Néhány magvas programpontba belesűríthető a kilábalás stratégiája is, olvashatjuk, tanulságokkal. És figyeljünk a kötet alcímére!
(Ágoston László–Kollányi Zsófia–Liska János: Magyar Fitnesz. Ki tehet az ország boldogtalanságáról? Demos Magyarország Alapítvány.)
