Keserű töprengés

Közel a hetvenhez egyre durvábban sulykolják belém, hogy nem vagyok magyar. Eddig magyarságom tudatában éltem, dolgoztam, szerettem ezt az országot, büszke voltam rá, hogy idetartozom.

Csakhogy: nem iszom pálinkát, nem ültem lovon, elképesztően nem érdekel a foci – zsidóságomról nem is szólva. Arany János, József Attila, Radnóti, Munkácsy, Csontváry, Ybl Miklós, Erkel, Bartók és Kodály művészetét szeretem, meg a magyar népdalt, a Mátrát, a Balatont, a budapesti panorámát.

Az utóbbi időben azonban naponta kapok hírt olyan dolgokról, amelyek saját hazámban szinte lehetetlenné teszik, hogy idetartozónak érezzem magam. A több százezer magyar zsidó elhurcolásáért felelős Horthy Miklós felfoghatatlan reneszánsza, a minden tiltakozást félresöprő diktátum az Új Színház vezetéséről, a Magyar Szigeten elhangzott rémségek megbocsáthatatlan eltussolása, az egri szégyen, a megújuló gárda, az ádázul gerjesztett cigánygyűlölet, a parlamenti képviselők alpári megnyilatkozásai mind ezt az érzést erősítik bennem.

Ez lenne Petőfi országa?! 1848-ban a forradalom s a szabadságharc ezen a földön a magyar népért folyt, ma valójában ellene folyik, jogot formálva arra, hogy a jelenlegi hatalommal nem szimpatizálókat idegeneknek tekintse egy hazugul hirdetett egység nevében.

Igaza van Del Medico Imrének: végrendeletében Bartók a budapesti volt Mussolini és Hitler teret említi – „rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet” –, de a Corvin-láncot nem vette át Horthytól, és végleges távozásában „híres kis Magyarországból” meghatározó szerepe volt Horthy kormányzásának.

Igaz is: kedves magyar nemzeti egység kormánya és rajongótábora, jobbikos magyar „honfitársaim”! Tudják, ki volt Bartók Béla?

Egy nyugdíjas magyar pedagógus