Keleti nyugalom – A második Marigold Hotel
Tipikus „folytatásfilm”: szórakoztató rókán nem maradhat lenyúzatlan bőr. Egy valamennyire is sikeres mű el nem viheti az irháját, hanem új s újabb történetek forrásává lesz. (Most ugyancsak beígérték a harmadik részt, ha jól értettem.)
Az alaphelyzet (még az első moziból): angol nyugdíjasok becsábulnak egy olcsó indiai hotelbe, ott próbálják magukat feltalálni az ifjú és ambiciózus tulajdonossal együtt. Itt kezdődik a második rész.
Mivel hőseink mind szépkorúak (ha tudnák ennek az eufemizáló magyar szónak a jelentését!), ne várjunk tőlük fiatalos kapkodást, elfúló vallomásokat, hevet, havat (Indiában?). Aki itt van, mindet megkóstolta már az élet: van mire vigyázni. A szolid tartózkodás, a magány és a méltó öregség világát az sem tudja megkavarni, amikor kiderül: inkognitóban fontos vendég érkezik (szerzőnk figyelmesen olvasta Gogol Revizorát), szerepcsere dúlja fel a vendéglátók lelkét és a híres „keleti kényelmet”. Őszi vonzalmak fodrozzák a lelkeket, még olyan is akad, aki a félrelépést gyakorolja, de a félreértések sem ritkák, akad, aki bérgyilkost lát az ártatlan kocsivezetőben.
Hőseink túl vannak már az „átlagos” életkoron, így az öregek rezervátumában történtekbe frivol módon játszik bele a bekalkulálható elmúlás: a reggeli névsorolvasások során ellenőrzik, ki él, ki holt.
Az erősen közepes, elnyújtott történetben a Dzsaipurba szakadt britek jelentik a folklórt, s ezt csak a finálé bazi nagy indiai lagzija ellensúlyozza.
Mint az első filmben, itt is nagy súlyuk van a színészeknek: az érzéseiben bizonytalankodó Judi Denchnek, a társigazgatóként racionális Maggie Smithnek, az előkelő idegenként beszállásoló Richard Gere-nek.
Ám az első változat jobb volt.
(Rendezte: ugyancsak John Madden.)
Bölcs István
