Jeltolmács segít a hallássérülteknek élvezni az előadást a budapesti színházban

Noha 2003-ban fogadta el a parlament az új esélyegyenlőségi törvényt, amely többek között azt is kimondja, hogy a fogyatékkal élők egyenlő jogai nem csupán a munkavállalásban értendők, hanem a kultúrához való hozzáférésben is, ez utóbbi – mármint a kultúrához való hozzájutásuk – igencsak korlátozott. Például a látás- és hallássérülteket nagyon sokáig kizárták a színházi élményből.

2010-ben civil kezdeményezésből nőtte ki magát a 90 decibel Project, amely azzal a céllal alakult, hogy a kulturális intézményeket – elsősorban színházakat és múzeumokat – a látás- és hallássérültek számára akadálymentessé tegye. Az akadálymentesítés itt sem, ahogyan sok más helyzetben sem csupán annyit jelent, mint ami a köztudatba máig bekerült, tudniillik hogy a lépcsők mellett rámpák és korlátok segítik a mozgáskorlátozott nézőket. Ennél sokkal többre van szükség. A színházak egyre gyarapodó számban tartanak fenn előadásonként néhány helyet a kerekesszékkel érkezőknek; a látássérültek színházba járását a rádiószínházi közvetítésekből ismerős úgynevezett audionarráció segítheti, ahol erre a színházvezetés odafigyel – de ez a módszer nálunk még gyerekcipőben jár. A siketek és súlyosabb hallássérültek, akiknek nem elég a hallókészülék frekvenciáit kiegészítő, komplex hangélményt segítő indukciós hurok (ezt a legtöbb színház már megoldotta), magyar nyelvű feliratozást vagy – hiszen a felirat szükségszerűen leegyszerűsíti a színpadon elhangzottakat és megosztja a figyelmet –, ami még jobb, jeltolmácsot igényelnek.

A színházi jeltolmácsolás önálló műfaj. A 90 decibel Project keretében 2010-ben indított képzésen végzettek közül kevesen vannak a pályán, többek között amiatt, hogy kevés az olyan színház, amelyik valóban komolyan veszi ezt a kérdést – noha a statisztikák szerint Magyarországon több tízezer siket és súlyos hallássérült él, ők korábban teljesen kimaradtak a színházi élményből. Az első akadálymentesített színházi produkciók csak a projekt hatására, 2011-ben jelentek meg, de ekkor olyan lendületesen, hogy már az első évben tizenöt színház csatlakozott a kezdeményezéshez. Idővel a kezdeti elszántság alábbhagyott, ennek ellenére több színház is van, amelyik következetesen, évadról évadra viszi tovább a programot.

Az első – és máig a témát legelkötelezettebben felvállaló – intézmény a Pesti Magyar Színház volt, ahol folyamatosan bizonyítják, hogy az akadálymentesített előadások a nem fogyatékkal élőknek is különleges élményt adnak. Az idei jelnyelvnapi attrakciójuk is ilyen volt (november 9-én ünnepeljük a magyar jelnyelv napját a 2017-ben hozott rendelet alalpján, ezen a napon országszerte rendezvényeket tartanak a hallássérültek helyzetéről): a Valahol Európában november 9-i előadásán Vörös Zsolt színházi jeltolmács ott állt a színpadon a színészek között, és olyan átéléssel közvetítette, mutatta, sőt, a kezével és a testével „énekelte” a zene ritmusát és lüktetését, a szövegek érzelmi árnyalatait az estén jelen lévő ötven hallássérültnek, hogy játéka a halló nézők számára is szinte színészi produkciót jelentett.

Az előadást ugyanazon a napon workshop előzte meg. Ez sem új a Pesti Magyar Színház történetében. Az első hasonló rendezvényt a színpadi akadálymentesítés témájáról 2016-ban tartották, egy nemzetközi konferenciát, remek európai szakemberekkel és hazai színészekkel, színházi dolgozókkal, és máig egyedül vannak azzal, hogy főállású társadalmi felelősségvállalási referenssel dolgoznak. Az idei workshopra a szakemberek és színészek mellett már nézőket is meghívtak, hogy a tapasztalatcsere alapja az első kézből kapott információ lehessen. 2015 óta a színházban több mint százötven akadálymentesített előadást tartottak, a jeltolmáccsal kísért előadásokat a színlapon is feltüntetik.

Az ilyen fokú kötelességvállaláshoz minden oldalról elszántságra van szükség. A színház esetleg azt kockáztatja, hogy a közönség nagy része nem eléggé tolerálja, sőt zavarónak érzi a jeltolmács folyamatos látványát; a hallássérültek azt, hogy ki vannak téve a figyelemnek. Van, ahol kivetítőkkel oldják meg a jelelést – ez a szabadtéri előadásokon viszonylag jól működik –, de egyre elterjedtebb a színpadon dolgozó jeltolmács, aki a jelelésen túl mimikájával, gesztusaival is igyekszik átadni a szöveg, illetve a dalok jelentését.

Divatos ma érzékenyítésről beszélni, egyre több vállalat tart ilyen típusú tréninget, hogy ezzel próbálja toleranciára, empátiára nevelni a dolgozóit az akár szociális, akár testi értelemben hátrányos helyzetben élők iránt. Egy jeltolmáccsal kísért színházi előadás mindennél hatékonyabb érzékenyítő program: a halló nézők testközelben érzik át azt a kiszolgáltatottságot, ami a hallássérülteknek mindennapos realitás, ugyanakkor a közösen átélt előadás oldja is a különbségeket és átjárhatóvá teszi a kommunikációs csatornákat.