Itt az idő
Egészen pontosan nem itt, hanem ott, Bécsben, a Schulhof Gasse 2.-ben, egy patinás belvárosi palotában. Ott található ugyanis Európa egyik leggazdagabb időmérőszerkezet-gyűjteménye, a világhírű bécsi Óramúzeumban.
Régóta fentem a fogam már erre az élményre, de tudják, hogy van az, ha az ember a fényes császárvárosban jár, hamar kicsúszhat az időből: ez történt velem is nemegyszer, mindig közbejött valami, egyik óra múlt a másik után, épp az órákra nem maradt idő.
De most, ebben a kánikulában, amikor az ember legszívesebben évszázados, ódon falak közé menekült az utcáról, végre eljutottam az Óramúzeumba is.
Nem tudom, önök hogy vannak vele, én úgy képzeltem az efféle helyeket, hogy belépve az embert az óraszerkezetek jellegzetes zaja fogadja: ahogy fogaskerék kapaszkodik fogaskerékbe, ahogy a kis kalapácsok ütnek, kakukkok kakukkolnak. (Néhány éve, a pesti Iparművészeti Múzeumban volt egy vonatkozó vándorkiállítás, s volt hozzá zenebona is, ha jól emlékszem.) Itt azonban halálos csönd fogadja a látogatót: mintha megállt volna az idő. Pedig az idő szerencsére (?) nem állt meg, csak az órák tették ezt: ők azonban egytől egyig. A múzeum koncepciója, láthatóan, a hallgatás. Nem tudom, hogy filozófia-e mindez, vagy csak nem volt pénz egy órafelhúzó munkatárs fizetésére (hogy a szerkezetek ne volnának működőképesek, arra gondolni se merek), mindegy is, a lényeg, hogy az órák állnak: mégpedig katonás rendben, valamennyien tíz óra tíz percet mutatva. Ámde másfelől micsoda órák állnak itt! Egészen különleges szerkezetek hada a 16. századtól napjainkig. Toronyórák és zsebórák, faliórák és állóórák (nem úgy, hanem tényleg), festményórák és szoborórák, napórák és pásztorórák: megunhatatlan a gyűjtemény. (Melynek alapjait két magángyűjtő, Rudolf Kaftan és Marie von Ebner-Eschenbach tette le, egymástól függetlenül.)
Mindenkinek ajánlom: csak arra vigyázzanak, hogy időben érkezzenek.
Balogh Károly
