II. Ramszesz körül
Igencsak frivol ötlet elküldeni a tisztelt olvasót az antik Athénba, a régi Rómába, a Shakespeare kori Londonba vagy a virágzó reneszánsz Firenzébe – limitált bukszával. Márpedig ennek a több kötetes időutazásnak épp ez a receptje. Ezúttal II. Ramszesz korába invitál a történelmi bedekker, úgy háromezer-hatszáz évvel ezelőttre.
Így már érthető, ha a szószedetben nem efféle mondatokra találunk, hogy „kérek egy szobát kilátással”, hanem ilyesmire: „Beteg a szamaram.” Ő tudniillik igen fontos segítsége az akkor még nem létező turistának: viszi a csomagjainkat, lehet beszélni hozzá, s végszükség esetén el is lehet adni. (Ha harap, köpköd és ordít, akkor elébb is.)
II. Ramszesz nagy úr volt. Nevét csak kötelező jókívánságokkal („Üdv, Erő, Egészség”) volt szabad kimondani. Volt vagy ötven fia, ennyi lánya, több szép felesége (a fáraónak lehetett), sok palotája, templomai, volt vitéz hadserege, sok alattvalója, számos istene, akik segítették. Szobrán isteni pásztorként ábrázolták, kezében pásztorbottal és légycsapóval. (Ez szigorúságát hirdette.) Királyi rangját a felcsatolható álszakáll jelezte.
Ekkoriban Memfisz a főváros, áll már Szakkarában Dzsószer piramisa, Gízában Kheopszé (147 méter magas!). Köszönjünk illedelmesen a szfinxeknek! Délnek haladva elérhetjük Théba óvárosát, láthatjuk a karnaki meg a luxori templomot, amelyek megtekintése után elóvakodhatnánk a királyok titkos völgyébe. Ám a tapasztalt brit szerző óv bennünket az efféle kockázatos kutatástól: az egyiptomiak nem szeretik az idegent. (Hacsak rabszolgának nem.)
A történet angolos humorral zárul: „Ne feledjük, Egyiptom mindig is itt lesz, és fogcsikorgatva várja, hogy mikor látogatjuk meg újra.”
(Donald P. Ryan: Ókori Egyiptom napi öt debenből. Fordította Jutai Péter. Scolar Kiadó.)
