Hogyan lesz egy dizájnerből politikus?

Nemrég vehette át René Roudaut nagykövettől a francia művészet és irodalom rendjének tiszti fokozatát. A nagykövet kiemelte a 2001-es franciaországi magyar kulturális évad szervezésében betöltött szerepét.

Az ünnepségen magam is végiggondoltam: milyen sok kiállítást, kulturális eseményt szerveztünk a francia kultúrintézettel és a nagykövetséggel közösen. A sor talán ’81-ben, az Óbuda Galériában a Tisztelet Picassónak című kiállítással kezdődött. A megnyitó alkalmából a Sorbonne egyik professzora tartott emlékezetes előadást. Én pedig emlékezetes megrovásokat kaptam a magyar minisztériumtól. Akkoriban nem volt divat, hogy „csak úgy”, szakmai vagy baráti alapon kapcsolatba lépjen valaki egy külföldi képviselettel.

Vagy hogy vigyázó szemét valaki éppen Párizsra vesse. Tudatosan ápolta a francia kapcsolatokat?

Manapság, amikor iszonyú mennyiségű információ zúdul mindenkire, fontos, hogy kit és hogyan közvetítünk a kortárs művészetben. Párizs hagyományos központ, számtalan magyar kötődéssel. A Budapest Galéria nonprofit intézmény. Így lehetőleg olyan kiállításokat hozunk ide, amelyekért nem kell bérleti díjat fizetni, ám a művek valóban értékesek. A francia kultúrintézet nagyon sokat segített ebben.

Az ön érdeme az első magyarországi Dalí-kiállítás, de Joseph Beuys és Tadeus Kantor műveit is a Budapest Galériában láthatta először a hazai közönség. Pedig ön másfelé indult: valamikor porcelánfestőnek készült, sőt vonatot is tervezett.

Gyerekként önkéntelenül és kényszerszerűen rajzoltam. Apám a hollóházi porcelángyárból hozott egy puha kaolinrögöt, akkor kezdtem el mintázni. A gimnáziumban jól festettem, a matematika viszont nem ment. Borsos Miklós vett fel az Iparművészeti Főiskolára, ahol ipari formatervezőként végeztem.

És rögtön motorvonatot tervezett a Ganz-MÁVAG-nál.

Mindig érdekelt a vasút. Ezenkívül az utolsó évben a gyár ösztöndíjasa voltam, jól jött a havi hatszáz forint. Diploma után még évekig a Ganz-MÁVAG-nál dolgoztam, sokat tanultam ott. A gyár ergonómiai laboratóriumával tervezhettem saját vonatomat, amelyet el is készítettek, és miniszteri járműként szolgált. Bővelkedtem magánmegbízásokban is. Éjszakánként garázsberendezéseket, légfékes ajtót meg hallókészüléket is terveztem.

A hetvenes évek elején vásárdíjat kapott autódiagnosztikai próbapadja a BNV-n. De lámpákat is tervezett. Milyen, amikor valaki viszontlátja az utcán a saját tervezésű lámpáját?

Sokat szerelték fel ezekből templomokban, postahivatalokban. Az Óbudai Társaskör csillárjait is én terveztem. Van egy nívódíjas utcabútorcsaládom, amelynek elemeit ma is alkalmazzák. Többek között a Hősök terén.

Ha ilyen jól ment az ipari formaalkotás, miért ment el rajztanárnak általános iskolába?

A hatvanas évek végén úgy döntöttek: aki formatervezőként állásban van, nem fogadhat el magánmegbízásokat. Én nem tudtam lemondani a megrendeléseimről. De szerettem is tanítani.

Országos hírnevét mégsem pedagógusmúltjának, s talán nem is formatervezői tevékenységének köszönheti. A legtöbben MDF-es honatyaként ismerik az Antall-kormány idejéből. Hogyan lesz egy dizájnerből politikus?

A hetvenes években kiköltöztünk Pesthidegkútra, hogy egy romos parasztházból otthont teremtsünk magunknak. Egy szál gatyában toltam a talicskát, a barátaim is segítettek, hogy olcsóbb legyen az építkezés. Egyik este idős néni és bácsi jelent meg nálam, akik látásból ismertek az iskolából. Megkérdezték: elfogadnám-e, ha engem jelölnének kerületi tanácstagnak? Nem voltam párttag, előbb spontán lakossági, majd népfrontjelöltként sodródtam a helyi politizálásba. Később fővárosi tanácstag, majd fővárosi bizottsági tag lettem.

Ennek köszönheti, hogy kinevezték a Budapest Galéria – akkor még a Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság – élére?

Mindig markáns véleményeket fogalmaztam meg művészeti ügyekben a bizottságban, örültem a felkérésnek. Galériásként azért dolgoztam, hogy ami „értékgyanús”, azt mutassuk be. ’89 előtt gyanakodva méregették pártkörökben a kiállításainkat, kaptam rosszalló telefonokat. Megrendeztük például a Tendenciák kiállítássorozatot, amely bemutatta a hetvenes évek kirekesztett magyar képzőművészetét. Ekkoriban sok alkotó tartozott a tűrt és tiltott kategóriába. A művészettörténész-szakmával egyetértésben úgy döntöttünk: nekik is kell lehetőséget teremteni. Egyrészt azért, hogy össze lehessen vetni más értékekkel a műveiket, másrészt, hogy ne csak szájhagyomány útján terjedjen a szamizdat képzőművészet. A kitaszítottság mindig különleges aurát ad egy-egy alkotásnak. Ugyanebben az időben bemutattuk azokat az építészeket, akik valós vagy vélt ellenzékiségük miatt nem építhették meg házaikat. Óriási izgalom volt egy-egy megnyitónk. Jovánovics György, Erdély Miklós, Haraszty István, Méhes László munkáit ezeken láthatta először hivatalosan a közönség.

1985-ben már országgyűlési képviselőként jegyzik. Az egészen más parlament volt.

Leszavaztuk a pénzügyminisztert, amire korábban nem volt példa. Abban az időben zajlottak a bős–nagymarosi erőmű körüli viták. Nemcsak tüntettem képviselőként, de egy parlamenti bizottságot is létrehoztunk. Nem lehetett megakadályozni, mert törvényes volt. Felszólaltam azért is, mert – ma már hihetetlennek tűnik – valamikor éveket kellett várni egy-egy otthoni telefonra. Javasoltam hát: lehessen örökölni a kérelmet apáról fiúra, ha az igénylő közben meghalna.

Aztán többedmagával megalapítja az MDF II. kerületi szervezetét, hogy évek múlva a Magyar Demokrata Néppárt alapítója legyen. ’98-ban azonban már nem került be a parlamentbe. Megsértődött?

Azt hittem, az emberek méltányolni fogják, amit tettem a választóimért. De rá kellett jönnöm, hogy a szavazásnál nem ez számít. Aszerint ítélnek, hogy narancs vagy szegfű van-e a kezemben. Természetesen nem sértődtem meg, mert megátalkodott demokrata vagyok, tiszteletben tartom a választók akaratát. Pillanatnyilag az MDF egyik szakmai kabinetjét vezetem, amely a kultúrával és a médiával foglalkozik.

Mennyiben más a rendszerváltás körüli és a jelenlegi politizálás?

Mintha az almát hasonlítanánk össze a krumplival. A rendszerváltó parlamentben mások voltak a prioritások. Sokkal több olyan egyéni ambíció, elképzelés fogalmazódott meg, amely az országról szólt. Most pragmatikus az irány. A gazdaság és a hatalom került előtérbe.

Azt hiszem, mégiscsak a művészetközvetítő szerepére büszke. Ha lejár galériaigazgatói szerződése, megpályázza a következő ciklust?

Igen.

Az MDF a köztudatban a konzervatív értékek pártja. Hogyan lehet, hogy ön a kortárs képzőművészet mellett kötelezte el magát?

Az én gondolkodásomban a konzervatív nem szitokszó vagy maradi ostobaság, hanem a korábbi értékek megőrzését jelenti. Ami az alapokat és a gyökereket illeti, abban én is elkötelezett vagyok. De ez csöppet sem akadályoz abban, hogy a lehető legmeglepőbb művészi gondolattal ne tudjak mit kezdeni. Az impresszionistákat tűzzel-vassal üldözték az akadémisták. Rembrandtot kinevették az Éjjeli őrjárat miatt. A szokatlanság okozta értékzavar ez. Folyamat. Lehetőleg a születésükkor kell felfedezni, s aktualitásuk idején bemutatni az új alkotásokat. Egy kortárs mű holnap kulturális örökségünk része lesz. Az viszont igaz, hogy a tévedés lehetősége állandó kísérőnk.

(A francia művészet és irodalom rendje tiszti fokozatában részesült még: Zimányi Zsófia, a Budapesti Fesztiválközpont Kht. igazgatója, valamint Igric György, a Filharmónia Budapest Kht. igazgatója.)