Hegedűs D. Géza: Nem tudom szó nélkül hagyni a szabadság korlátozását, mások megalázását
– Imádják a nézők, ha egy színész egy szerep kedvéért alaposan megváltoztatja a testét. Ön A hentes, a kurva és a félszemű című Szász János-film miatt vagy harminc kilót hízott, hogy hitelesen formálja meg Kodelka Ferenc figuráját. Ez móka volt, vagy szenvedés?
– Engem kifejezetten szórakoztatott. A fizikalitás része egy karakternek, fontos eleme egy szerep felépítésének. Nem szeretem, ha külsődleges eszközökkel kell valamit pótolni egy figurához, egy színész legyen képes bármit kitermelni magából. Amikor belenéztem a tükörbe, és visszanézett rám egy 110 kilós pali, kifejezetten élveztem, hogy másmilyen vagyok, mint szoktam lenni. Azon is mulattam, amikor kigúnyoltak az újságok, vagy ismeretlenek megállítottak az utcán, hogy te jó ég, művész úr, hogy néz ki? Én meg csak somolyogtam, nem árultam el senkinek, hogy miért is dagadok. Amikor az első forgatási napon hazamentem kopaszon és nagy bajusszal, a feleségem meglátott, és órákig hahotázott. Hízni és fogyni? Játék. Nekem örömforrás.
– Örömforrás? A hízást még értem, de harminc kilót fogyni?
– Egy év alatt adtam le, volt hozzá egy részletes programom, és segített egy dietetikus is, kéthetente ellenőrizte az állapotomat. Napi ötszöri, fehérje- és zöldségcentrikus étkezés, ez a titka. Minden fejben dől el, márpedig a munkában nagyon tudatos ember vagyok.
– És munkán kívül?
– Szorongó, az ösztöneim, érzékenységem minden receptorát működni engedő, meditatív alkat vagyok. Hagyom a világot közel jönni. Szeretek szemlélődni.
– Visszatérve a testre: Claudiusként viszont kifejezetten fitt és fiatalos a vígszínházi Hamletben.
– Muszáj. Ha Claudiusként igazi drámai ellenfele akarok lenni a velem szemben álló fiataloknak, akkor ugyanúgy ruganyosnak, erőt sugárzónak, magabiztosnak kell lennem a színpadon, mint Hamletnek és nemzedékének.
– Akkor az sem okoz problémát, hogy 65 évesen meztelenül kell állnia a Vígszínház színpadán?
– A legkevésbé sem. A színpadon mindig az igazság megfogalmazásának legpontosabb formáját keresem. A színész teste különböző módon szolgálhatja az igazság kibontását, ha kell, akkor a maga pőreségében. A Hamlet szóban forgó kulcsjelenetében Claudius kívül-belül meztelenül áll Isten és a nézők előtt, funkciója van a ruhátlanságnak.
– Az nem kérdés, hogy indokolt, valójában az érdekel, hogy ezt mennyire könnyű egy, már bocsánat, öregedő férfitest felmutatásával megtenni. Ez pusztán szakmai alázat kérdése?
– A testem a munkám tárgya és eszköze. Az összes porcikám segít a belső tartalmak kifejezésében, még a pórusaimmal is kommunikálok. Nem az számít, hogy fiatal vagy idős egy színész, hanem az, hogy harmóniában van-e saját személyiségével. Ha hirtelen elkezd üzenni neked az idő a biológiai leépülésről, nem szükségszerű, hogy megérintse a lelkedet, az emberi kapcsolataidat. Hiába öregszünk, hiába romlik a testünk, hiába pusztulunk, attól még nem válunk boldogtalanná. Természetes, hogy egy színész felmutathatja akár a saját romló, szétmálló testét is, ha azzal az igazság teljességének megragadását segíti. Persze mindenki másképp éli meg az öregedést, van, aki nem akarja elfogadni, és így megmutatni sem.
– Három évtizede tanít az egyetemen. Mennyire foglalkoznak a színinövendékek a saját testükkel való bánásmóddal?
– A színészet az érzékek birodalma. A legtöbb mű, még ha olykor rejtetten is, a két nem viszonyáról, az emberi kapcsolatokról, a szerelemről szól. A színészképzésben alapvetés, hogy az egymáshoz való viszonyunkban a testiségnek, a fizikalitásnak is kiemelkedő szerepe van. Bármilyen színházi stílust alkalmazunk is, mindig az egymáshoz való viszony a játék kulcsa. Ehhez a színészhallgatót önismeretre kell nevelni. Legyen tisztában a saját korlátaival, és addig feszegesse azokat, amíg képes lehet eljutni a szabadságnak arra fokára, hogy bármi megtörténhessen vele a színpadon. Művészként! Hogy aztán a színpadról lejőve visszatérhessen a privát szférájába. Ennek fejlesztésére számtalan pedagógiai eszköz áll rendelkezésre, és ezeket alkalmazzuk is az egyetemen.
– Mi az, amit ma másképp tanít a kezdő színészeknek, mint a nyolcvanas években?
– Vannak külső és belső technikák, amelyeket koroktól függetlenül el kell sajátítania minden színésznek. A mesterség alapjait tudni kell. Persze a munkának ez a része is sokat változott az elmúlt évtizedekben, például drámaian romlott, felgyorsult a felvételiző fiatalok beszéde, mindenki hadar, mintha gépfegyver ropogna, úgy pattognak egyformán a szótagok, szavak, s hogy lassan eltűnik az iskolákból a Kodály-módszer, az bizony az ének-zenei képességeken is meglátszik. Amíg a hiányosságokat, hibákat korábban két félév alatt korrigáltuk, most négy félévre is szükség van. De a tanári munka szépsége ott kezdődik, hogy az osztály tagjai az ország legkülönbözőbb pontjairól, más-más társadalmi-szociális-kulturális közegből érkeznek, ráadásul mindannyian hordozzák a saját koruk atmoszféráját, amely nemzedékről nemzedékre radikálisan változhat, s itt kell az emberi közös nevezőt megtalálni, s művészi, esztétikai, szellemi szempontból összhangot teremteni.
– Hogyan oldja ezt meg egy tanár?
– Úgy, hogy mindig a hallgatók aktuális kérdéseire keresi a válaszokat. A mai egyetemisták a kilencvenes évek szülöttei, másképp kommunikálnak, máshogy viszonyulnak a magyar történelemhez, másképp látják a saját helyzetüket a világban, mint mi annak idején fiatalként. Számukra a szabadság alapélmény, abban kell segíteni őket, hogy eligazodjanak a végtelen térben: mi az érték és mi a talmi, mi a fontos és mi nem az. Rá kell ébreszteni őket az együtt töltött öt év alatt, hogy csak a tehetséggel párosuló, odaadó sok-sok munka lehet az alapja a művészi útjuknak. A csapatmunka, az együttműködésen alapuló társulati lét. Amikor a Hamletet játsszuk, több nemzedék színészeivel dolgozhatom, akik az én tanítványaim voltak. Fesztbaum Béla a legidősebb közülük, Hajduk Károly vagy Orosz Ákos egy másik generáció, Ifjabb Vidnyánszky Attila, Csapó Attila, Zoltán Áron pedig nemrég diplomáztak. Én 45 éve állok a Vígszínház színpadán, mégis muszáj közös nyelvet beszélnünk ahhoz, hogy erős és érvényes előadást hozzunk létre. Azzal, hogy együtt vagyok az egykori növendékeimmel, nem is érzem, hogy öregednék.
Szász János filmjében Kodelka Ferencként– Valóban erős előadás a Hamlet, különösen az a pontja, amikor Hajduk Károly bejön színészkirályként, és elmondja József Attila Levegőt! című versét. Mit keres József Attila egy shakespeare-i szövegben?
– Ez a vers a harmincas években íródott. Az a rémisztő, hogy olyan, mintha ma született volna. Húsba hatol. A társadalmi közérzetre ismernek rá a nézők. Azért lehet helye a darabban, mert Hamlet kifejezetten azt kéri a színészkirálytól, hogy egy olyan szöveget mondjon el, amely reprezentálja a saját korát, rólunk szól. Ezek szerint a múlt század harmincas éveinek hangulata visszaköszön napjainkban. József Attila aktuálisabb, mint valaha. Pont úgy, mint Ady Endre publicisztikái.
– Az újabb és újabb generációk érkezése miatt nem hagyta el soha a Vígszínházat?
– Részben a fiatalok, részben a nagy öregek miatt. Halász Judit, Venczel Vera, Kútvölgyi Erzsébet, Lukács Sándor, Kern András előttem érkeztek, és csaknem fél évszázada játszhatok velük együtt. De hiába mentek el, valójában velem van Várkonyi, Páger, Darvas, Somogyvári, Benkő, Tomanek, Bilicsi, Sulyok, Bulla, Ruttkai, Tábori is, hosszan sorolhatnám a neveket. Ráadásul az elmúlt évtizedek összes fontos rendezője, írója megfordult a Vígben, Horvaitól Kapáson át Vallóig és Martonig, Rudolf Pétertől Zsótéron át Alföldiig és Eszenyiig. Nagy ajándék ez nekem. Otthon vagyok.
– Mennyire viselte meg a Marton-ügy?
– Nem tudok róla megrendülés nélkül beszélni. Minden tiszteletem a megalázott, igazukért harcoló, nyilvánosságot vállaló bátraké. Fájdalmukat megértem, és méltóságukért, önrendelkezésük jogáért én is kiállok. De nem vagyok kívülálló, Marton László a barátom, rengeteget tanultam tőle, a pályám összes fordulópontján segített. Hálám iránta töretlen. Traumaként élem meg, hogy nincs már velünk a színházban.
Claudiusként a Hamletben– Ön gyakran hallatta a múltban és hallatja a hangját ma is közéleti ügyekben. Ha nem köteleződött is el egyetlen párt mellett sem, azért még baloldalinak vallja magát?
– Már máshogy szemlélem a világot, mint harminc évvel ezelőtt. A társadalmi ügyek iránti fogékonyságom, a szociális érzékenységem nem múlt el. Viszont ma már nem tudom elfogadni azokat a szűkítő kategóriákat, amelyek pártpolitikai szempontok alapján ítélnek meg embereket, társadalmi folyamatokat, ahelyett hogy a maguk komplexitásában vizsgálnák az adott jelenséget. A pártideológiák – ha egyáltalán vannak még, mély filozófiai megalapozottságú, emberséges politikai közösségek – hidegen hagynak, a társadalmi igazságtalanság viszont felháborít. Nem tudom szó nélkül hagyni a szabadság korlátozását, az emberi méltóság csorbítását, mások megalázását, a világ szélére sodródott szegények kitaszítottságát, a gyűlölet tömegzsarnokságát. Nem hiszek a „vagy-vagy”-okban, sokkal inkább az „is-is”-ekben. Kíváncsi ember vagyok, nem akarok kizárni semmit és senkit a világomból, hanem megérteni vágyom az emberi jelenségeket, konfliktusokat, ami nem jelenti azt, hogy el is fogadom azokat. És ha értem, milyen világban élünk, a magam igazát szeretném benne képviselni. Nem hitalapon közelítek a világhoz, márpedig manapság a politika, sajnos, hiten alapszik. Vakhiten. Fütyülök rá.
– De ki fog véget vetni a gyűlölet tömegzsarnokságának?
– Az új nemzedékek. Amelyek nem is értik, mi folyik körülöttük. Látom magam körül a színházban ezeket a fiatalokat, figyelem a munkáikat. Nem értik a gyűlölet nyelvét. Nem akarják, hogy berángassák őket a gyűlölet világába. Nevetve fognak túllépni ezen a társadalmat mindenáron infantilizálni akaró és megalázó őrületen.
