Hát nincsen itt virág?
Vizesárkok oldalában virít, lövészárkok partján nem nő. Ilyen a magyar flóra. A megosztottság mintha öröklődő átkunk lenne. Illuzionistáink persze ezt puszta politikai pluralizmusnak láttatják.
Hatalmi harcaink örökösek. És mert nem tudjuk megtagadni magunkat, hát megtagadjuk a másikat... Holott a nagy többség torkig van a konfliktusokkal. „Elegünk van egymásból.” És mert március 15-én is pártonként ünnepelünk, jogos kérdés: „A belgák hol koszorúzzanak?”
Import ez az anyaországból. Kicsit kopott, kicsit szakadt, kicsit pecsétes, de a mienk. Miénk? Nemzeti érdek-e, vagy csupán nemzeti retorika? Ügy vagy ürügy? „A politika tett róla, hogy a mai magyar jelen túsza maradjon a múltnak...” – mondja Szűcs László. S azt is: „A nép szereti a tőmondatokat.” Pláne az ismerőseket. (Mondjuk: a szomszéd máshova elkötelezett tehenéről.)
Errefelé – állítja az Erdélyi Riport főszerkesztője – „a magyar–magyar versenynek elsősorban román nyertesei lesznek”. Nem véletlen, hogy a 2000-es évek elején-közepén vágyják az uniót: „a világ egyik legerősebb gazdaságában, legnagyobb piacán, legtöbb szellemi értéket felhalmozó közösségében” szeretnének létezni. Annál is inkább, mert ez olyan Európa, „amelyben minden náció kisebbségben él”. Érthető érzékenység!
Annak ellenére, hogy Románia az unióba utánunk lépett be (2007-ben), bizonyos mai gondjainkkal Erdélyben korábban szembesültek. Például azzal, hogy értelmiségük kezdett elvándorolni. Hozzánk. Lassan nem találni magyarul beszélő orvost kórházaikban – döbbentek rá. A tanultakat exportáljuk? – kérdezték. Kinek a dolga lenne itthon tartani őket?
Ez komoly probléma. Ám teljes autonómiát követelni a szülőföldön, és beleszólást az anyaország közügyeibe – komolytalan álláspont.
2006 drámája elkeseríti a szerzőt is: „...néztem hajnalig a megsebzett, füstölgő Budapestet... De jó, hogy nem ott élek.”
Sapienti sat.
(Szűcs László: Gazoskönyv. Válogatott publicisztikák 2003–2008. Riport Kiadó, Nagyvárad.)
Erdélyi S. Gábor
