Hajós András: „Ha az emberek nem szeretik, nem nézik, amit csinálok, elbukom, és ettől lesz a következő ötletem jobb”
A karantén időszaka lenullázta a zeneipart, az előadóművészeknek nem volt hol fellépniük. Mindez hogy érintette önt?
Az aktív zenélést szüneteltetem, viszont sok stand up fellépésem lett volna országszerte különböző művelődési házakban. Ezeket mindenhol lemondták, és őszre, télre tették át az időpontokat. Nem értem, miért, hisz az előrejelzések szerint pont őszre várható a koronavírus-járvány második hulláma. Nem magam miatt szólok, rengeteg kollégám van hasonló helyzetben.
A Dalfutár 4 viszont új szériával indul augusztus elején, holott nyilván önök sem tudtak dolgozni az elmúlt hónapokban.
A karantén előtt kezdtük el a forgatásokat, majd mindennel le kellett állnunk, sőt a szponzoraink egy része befagyasztotta a támogatásokat. Május végétől már újra forgattunk, azóta 0–24-ben melózunk, de persze nem panaszkodom. Sőt, ha leszámítom az említett kellemetlenségeket, meg a félelmet, én mennyországnak éltem meg a karantén idejét. Nagyon jólesett az a csend és nyugalom. A barátaimmal meg is beszéltük, hogy mi még az a korosztály vagyunk, akiknek a fiatalkora mobiltelefon és internet nélkül telt el. Az élet jóval lassúbb volt, sokkal kevesebb volt a stressz. Amikor sétálgattam a néptelen utcákon, kicsit úgy éreztem magam, mint egy posztszocialista vasárnap délután. Mi gyerekkorunkban, a hiánygazdaságban megtanultuk a gasztronómiai igénytelenséget. Ma sincsenek túl nagy fogyasztási igényeim, nem zavar, ha a boltokban nincs sárkánygyümölcs vagy rákfarok, és nem választhatok négyféle sonka közül. Eszem, amit adnak, M generációs vagyok, úgymint menzás.
Sokakat meglepett, amikor a kórházi ágyszámleépítések idején a Facebookon közzétette: van otthon egy üres szobája, és befogadna, gondozna ott egy beteget. Tényleg érzett magában ilyen Teréz anya-küldetést?
A felajánlásom inkább gesztus, ajtónyitás volt: ha segíteni tudok valamiben, szívesen megteszem. Beszéltem egy csomó szakemberrel, orvosokkal is, és kiderült, hogy nincs olyan kórház, amelyik felelősséggel kiadna olyan zárójelentést, amely feljogosítana arra, hogy egy idegen embert otthon ápoljak. Nincs szaktudásom hozzá. Ez érthető is, de vajon azt miért gondolták, hogy a hazaküldött súlyos betegek családtagjai jobban értenek az ápoláshoz? Egy ügyvéd óva intett, vigyázzak, mert akár gondatlanságból elkövetett veszélyeztetésbe keveredhetek. Ha mondjuk, merő jó szándékból befogadok egy nénit, lehet, hogy a családja örülne ennek, de ha a néni rosszabbul lesz vagy meghal, akkor a család esetleg engem hibáztatna. A legérdekesebb az volt, hogy senki nem jelentkezett a felhívásomra. Egyvalaki írt, hogy az édesanyjának ez nagyon jó lenne, de amikor visszaírtam neki, már nem reagált. Illetve akadtak, akik pénzt kértek tőlem.
Szokott adni?
Néha igen, néha nem.
A magánakciója nekem azt példázta, nem elég, ha folyton sopánkodunk, hogy jaj, de szörnyű itt minden. Megpróbálhatnánk tenni is valamit, segíteni a bajbajutóknak.
A szolidaritásra is vannak szép példák nálunk, az emberek sokat adakoznak jótékonysági célokra. Mégis néha úgy érzem, ezzel kicsit le is tudjuk a felelősséget magunkban. Pedig ennél többet is tehetnénk, olykor egy apró figyelmesség sokat jelenthet a másiknak. Becsöngethetünk a szomszédban lakó idős emberhez, és megkérdezhetjük, hozzunk-e neki valamit a boltból. Vagy hol marad az a Facebookon megnyilvánuló sűrű jóság, amikor hajléktalanokat látunk az utcán? Vagy vajon kimegyünk-e tüntetni a cigányok jogaiért vagy a Keletiben éhező migráns gyerekekért?
Úgy tudom, ön gyakran jár tüntetésekre. Minden nyomorulthoz odamegy az utcán, hogy segítsen?
Nem vagyok ebben sem következetes, pláne nem vagyok szent ember. Arra viszont büszke vagyok, hogy pár éve a Kurt Lewin Alapítvánnyal közösen – A 100 leggazdagabb magyar ellenpéldájaként – megjelentettük A 100 legszegényebb magyar kiadványt. Ezzel is szerettük volna felhívni a figyelmet a nélkülözésben és kivetettségben élőkre. Egyébként volt egy hajléktalan barátom, Sándor, aki ha meglátott az utcán, mindig jött pénzt kérni. Ha siettem valahová, rohant utánam, ami kínos volt. Megállapodtam vele, hogy minden hétfőn adok neki egy hétre való pénzt, de a többi napon nem találkozunk. Nála is azt éreztem, hogy inkább beszélgetésre vágyik. A kivetettségben ugyanis nemcsak a pénztelenség a rossz, hanem az egyenlőtlenség érzése. Ha nem tekintenek embernek.
A jelenlegi rendszer épp embertelenségre és gátlástalan hazudozásra nevel. A kormány utólag azt állítja: a járvány alatt a kórházi ágyak 58 százaléka eleve üresen állt, a betegek maguk kérték a műtéteik elhalasztását, és hogy hazamehessenek. A politika itt kedve szerint írja át a valóságot.
Épp ezért nem árt odafigyelni arra, hogy ha a járvány második hullámára hivatkozva ismét korlátozásokat rendelnének el, az a valós veszélyről szólna-e vagy teljesen másról. Például arról, hogy valakinek jól jön naponta négy sajtótájékoztató keretében megmenteni a népet. Bárki is van kormányon, ugrásszerűen javulhat a bizalmi indexe, mivel az emberek azt akarják érezni, hogy jó kezekben van az életük. Orbán Viktor számára nincs ennél kedvezőbb helyzet, neki ez az igazi terepe: minél zavarosabbak a közállapotok, minél kevesebb információhoz jut a lakosság, és ő a hatalmi piramisa csúcsáról egy személyben irányíthat. Még mindig jobb persze, ha valódi „ellenséggel” hadakozik, nem az általa kitalálttal. És tény, hogy a vírust elég jól megúsztuk, aki akarja, neki is köszönheti.
Az interjúra készülve több Dalfutárt is megnéztem a YouTube-on. Lelki felüdülés volt ezekben a kultúrharcos időkben. A műsor fontos kérdésekkel szembesít: képesek vagyunk-e együttműködni, a saját egónkat háttérbe szorítva közös ügyekért cselekedni?
A Dalfutár nem a zenéről szól elsősorban, hanem arról, hogy mi történik, ha olyan helyzetet teremtünk, ahol a prekoncepciók és az előítéletek nem működnek. Ebben a játékban senki sem tudja az elején, kivel is fogják összehozni. A zeneszerző nem tudja, kinek komponál, ki lesz a szövegíró és milyen irányba viszi el az egészet, vagy a producer hogyan nyúl bele a zenébe. És amikor a szereplők az énekessel együtt először találkoznak egy stúdióban, megkezdődik köztük az együttműködés és a harc is. Mert ebben az a szép, hogy mindenkinek van egója, véleménye, mégis megpróbálnak a közös célért összecsiszolódni, kompromisszumokat kötni. Igyekszünk olyan zenészeket összehozni, akik különböző zenei világot képviselnek, és valószínűleg maguktól nem nagyon találkoznának. Olykor előfordultak köztük kemény konfliktusok is, de valahogy mindig megoldódtak, és megszületett a közös mű. A Dalfutár nézői pontosan értik a műsor üzenetét. Volt olyan kommentelő, aki azt írta: bárcsak az ő munkahelyén is így mennének a dolgok, mennyivel előrébb tartanának már.
Kockáztatná, hogy teljesen eltérő politikai nézeteket valló zenészeket összeeresszen a műsorban?
Persze, három éve hívom Ákost a Dalfutárba. A mi világnézetünk nagyon más, voltak is emiatt koccanásaink, de szeretném megmutatni, hogy egy közös célért, egy dalért, akár cukkolódva, igenis félre lehet tenni ellentéteket. Ákos eddig még nem ért rá. Biztosan elhúzódott a stúdiószentelés.
A Dalfutárt annak idején a TV2-nél kezdte el, majd önállósította magát, és azóta a YouTube-ra készíti az adásokat. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy minden intézményes háttérről lemondott. Megérte?
Jeli András ötletgazda- és producertársam hajtotta legjobban ezt a döntést. Igaza lett: az interneten megsokszoroztuk a nézőszámot. Egy-egy adás epizódjait 200-300 ezren nézik meg. És ami a legfontosabb: jóval szabadabb lett a műsor. A döntésbe az is belejátszott, hogy elmúltam ötvenéves, kezdek és akarok is kiöregedni a televíziózásból. Egyre kevésbé vágyom arra, hogy képernyőre kerüljek, megmondóember, frontember legyek. A Dalfutárban is kevesebbet látszódom, és ha jönne valaki, aki átvenné a szerepemet, és tudnám, hogy legalább olyan jól vagy jobban csinálná a műsort mint én, boldogan átadnám neki. Attól kezdve csak háttérben, producerként dolgoznék az adásokban. Ha a pályámon végignézek, nekem a megérkezés nem azt jelenti, hogy baromira meggazdagodtam, éttermeket nyitok, és a vállalkozásaimból dől a lé. A megérkezés azt jelenti, hogy azzal foglalkozhatom, amivel igazán szeretnék, önmagam lehetek, és amit létrehozok, az tényleg jó minőség.
Szerintem ezt már elérte: a Dalfutár licencét külföldi csatornák is meg akarják venni. Adják?
Persze, hogy adjuk! Ez nagy megtiszteltetés, és szakmai visszaigazolás arról, hogy amit kitaláltunk, az nyugat-európai televíziós mércével is értékes. Eddig, úgy tudom, egy hazai tévéműsor licencét vették meg külföldön, a Virtuózokét. Remélem, a Dalfutár lesz a második.
Kár, hogy az az együttműködés, amely ebben a zenés emberkísérletben működik, a közéletből teljesen hiányzik. Nincs kedve politikafutárnak felcsapni?
Az önkormányzati választások előtt eszembe jutott, mi volna, ha egy adásban zenészek helyett politikusok lennének a szereplők. Karácsony Gergelyről tudtam, hogy gitározik, Tarlós István nagy Mick Jagger-rajongó, és ő is elég laza fazon. Elképzeltem egy politikus különkiadást, de a kollégáim lebeszéltek róla, hogy ennek nincs itt az ideje. Lehet, hogy azért egyszer megcsináljuk. Másfelől azt gondolom, a politika a lényegét tekintve pont nem az együttműködésről, hanem az erőről szól. Én mégis bízom abban, hogy egyszer a hazai közéletben is létrejön valami kiegyezés. Azt föltételezem, hogy a haza mindegyik pártnak fontos, senki sem akar tudatosan ártani az állampolgároknak. A hatalmon lévők nem mindig főgonoszok és ördögök, gyakran inkább csak sérült, buta emberek, akik hisznek a saját ostobaságaikban. Elhiszik például, hogy jót tesz a hazájuknak, ha létrehozzák a nemzeti tőkésosztályt, vagyis a saját oligarcháikat. Pontosan tudják magukról, hogy korruptak, hogy érdemtelen alakoknak osztogatnak monopóliumokat, de szerintük a cél szentesíti az eszközt. Ezt az inkvizítori elvakultságot én a maffiagondolkodásnál is veszélyesebbnek tartom. Bár engem inkább az foglalkoztat, hogy mi, ellenzéki szavazók, mit tudnánk ebben a helyzetben tenni.
Jutott is valamire?
Vegyük például Karácsony Gergely esetét. Éppen azért szavaztunk rá annyian, mert ő más, mint a többiek, nem az a hataloméhes, agresszív figura. Most, hogy főpolgármester lett, sokan azért nyígnak a Facebookon, hogy Karácsony miért ilyen puha, miért nem számol le a politikai ellenfeleivel. De hiszen épp azért szerettük, mert ilyen! Csakhogy a magyar mentalitás dühalapú, a szavazóknak bosszúvágyuk van. Ugyanakkor az ellenzéki politikusoktól is másféle politizálást várnék el. Már nem elég puffogni és Orbánt szidni. Egy dologgal lehetne valódi hatást elérni: ha például Karácsony Gergely megmutatná, hogy másként is lehet a hatalmat gyakorolni. Meg lehet teremteni a tisztességes piaci verseny feltételeit, és nem mindig a saját klientúrát helyzetbe hozni. Mondok egy példát. Karácsony lezáratja hétvégékre a rakpartot, hogy biciklizni lehessen ott. Oké. De miért nincs egy budapesti fiatalokat segítő vállalkozói program, amely támogatná, hogy nyáron az egyetemisták standokat bérelhessenek a rakparton, és kajákat készítsenek? Miért nem adunk látványos esélyt a valódi piacnak, a valódi vállalkozó szellemnek? Egy ellenzéki politikust csakis az hitelesíthet, ha azt tudja mondani: nézzétek meg, én nem voltam korrupt, mindent másként csináltam, és mégis működik.
A hazai zenei világot azonban épp most akarja Orbán feudális állama birtokba venni, legalábbis a Demeter Szilárd vezette kulturális erőközpont felügyeli majd ezt a területet is. Demeter 25 milliárdos állami forrást ígért szétosztani a könnyűzenészeknek. Lát ebben csapdáit is?
Szívem szerint elsőre rávágnám, hogy minden zene annyira szar, mint amennyire támogatják. De mit mondjunk akkor Haydnra, aki az Esterházy-kastélyban hajlongott? Mozart is írt megrendelésre. Jólesne azt hinni, hogy értéktelenek lesznek azok a művek, amelyek a hatalom támogatásával jönnek létre, csak hát ez nem igaz. Romlott erkölcsű őrültek is alkothatnak fantasztikusat, és jólelkű emberek is lehetnek középszerű tehetségek. Viszont a popzenétől eredendően idegen az állami mecenatúra. Ez a zene az angolszász kultúrából jön, és az a lényege, hogy egy srác fog egy gitárt, eljátszik egy dalt, és lesz belőle valaki, mert a közönsége megszereti őt. A hatvanas évekhez képest persze sok minden megváltozott a zeneiparban is, de ennek a műfajnak a személyes önmegvalósítás, a felemelkedés és a jegybevétel a motorja, nem az állami támogatás. Biztos, hogy csomó olyan szerző fog pénzt kapni, aki nem érdemes rá, de lesz köztük érdemes is. És ez így lenne egy másik párt kormányzása esetén is.
A Térey-ösztöndíj egymásnak ugrasztotta az írókat. Nem tart attól, hogy botrányok várhatók majd a zenei életben is?
Lehetséges, de a közönség és az utókor igazságos és kegyetlen. A közönség általában egy jó dalra ugrál, nem ösztöndíjra. Élhet valaki úgy, hogy leviszik falunapra, vesznek neki közönséget, és annyit nyomatják a tévében, hogy elhiszi magáról, mennyire jó, amit csinál. De amint fölteszik a számát az internetre, szembesülni fog a valósággal. Attól senki nem lesz tehetségesebb, hogy az állam nyomja bele a pénzt. Ezért igazából az egészet leszarom. Én egész más filmet nézek. Amúgy megjegyezném: Térey nem egy ösztöndíj, hanem egy ember, akit szerettünk.
Ön nem fog közpénzre pályázni?
Egyszer vettem részt egy NKA-pályázaton, de ezt leszámítva soha. Távol tartom magam ettől, mert úgy érzem, az állami támogatás elpuhít. Én azt szeretem, ha kitalálok valamit, az ötletemet kiviszem a piacra, és megméretődik, hogy mennyit ér. Ha az emberek nem szeretik, nem nézik, amit csinálok, elbukom, és ettől lesz a következő ötletem jobb. Én egyből a köz előtt lépek fel, és tőlük kérem a pénzt, nem Demeterektől. Én Közönség-ösztöndíjas vagyok.
