Ha valaki döntési pozícióba kerül, azt kezdi érezni, hogy mindenhez ért...

Mi vitte a szakma felé?

Apám könyvtára. Ő 1949-ig a filmfőiskola operatőr szakára járt, de akkor osztályidegenként kitették. Végül fényképész lett. Komoly érzéke volt a képzőművészethez. Rengeteg albumunk volt otthon, már hét-nyolc évesen azokat lapozgattam. De aztán talonba került a dolog. Előbb magyar szakon végeztem az egyetemen, utána kezdtem csak művészettörténetet tanulni.

Hiller István kulturális miniszter mondta önről: okos és izgága fickó, aki nem tud nyugton maradni. Ön pedig saját „mozgékonyságát” azzal magyarázta egyszer: nem mindig talált olyan pozíciót, ahol megőrizhette szakmai autonómiáját. Ha teljhatalmat akart, most megkapta. Tetszik?

Nem a hatalmon van a hangsúly. Korábban – a Műcsarnokban, a MEO-ban, a Modemben – tartalmi döntéseket kellett hoznom. De a tartalmat egy galéria esetében is végső soron a gazdasági, intézményirányítási döntések határozzák meg. Amelyekbe nem volt beleszólásom. Ilyen feltételek között nem tudtam sokáig egy helyben maradni.

Normális esetben a gazdasági, intézményi döntésekkel a szakmai elképzelések megvalósulását segítik.

Tapasztalatom szerint kortárs képzőművészettel foglalkozó intézményeknél a szakmai megfontolások másodlagosak voltak.

Mi lehet annál fontosabb? Például, hogy melyik művészt csípi jobban a gazdasági vagy személyzeti vezető?

Nekem úgy tűnik: ha valaki döntési pozícióba kerül, általában azt kezdi érezni, hogy mindenhez ért.

Kinevezése után beszélt arról, hogy a Ludwig Múzeum egyik fő feladata a kortárs képzőművészeti kánon alakítása. Vagyis elválasztani az értékes alkotásokat a kevésbé fontosaktól. Önt mi óvja majd attól, hogy egy személyben váljék igehirdetővé?

Normális szakmai párbeszédet szeretnék a kiállítás-és a gyűjteményezési politika kapcsán. Nem lehet gazdasági kifogásokra hivatkozni, vagy arra, kinek milyen személyes érdekeire kell tekintettel lenni. Azt szeretném, ha a „kánonképző” értékelv is szakmai konszenzussal jönne létre.

Főbb feladatai között említette: a Ludwig amúgy elég „karcsú” gyűjteményét ideje feldolgozni, katalogizálni; ugyanakkor szaporítani a művek számát. Miből?

Az utóbbi évtizedekben a maradványelv alapján jutott a gyűjtemények fejlesztésére. Ami régi nagy múzeumok esetében nem volt anynyira érdemi kérdés. Kulcsfontosságú viszont azoknak a múzeumoknak az esetében, amelyek komolyabb huszadik századi és kortárs gyűjteményeket kezdtek kialakítani. Mert erre az állam folyamatosan soha nem költött. Már látszik is a hátránya: az állami gyűjteményekben alig vannak alkotások a kilencvenes évekből. Miközben magángyűjteményekben szép számmal akadnak.

Nem igazán a kérdésre válaszol. Üzen?

Nehezen tudom elfogadni, hogy a magángyűjtemények erősebbé váljanak, mint az állami intézmények. Az államnak addig kell lépnie, közgyűjtemények számára megvennie a legjelentősebb műveket, amíg nem kerül behozhatatlan hátrányba a magántőkével szemben. Ehhez persze kultúrpolitikai döntésre van szükség. Hozzátenném: a világ sok országában az is természetes, hogy az üzleti szféra ugyancsak felismeri a társadalmi felelősségét. Segíti a kortárs alkotások megjelenését a nemzeti kultúrában.

Talán kinevezése is jelzi, vannak, akik kezdik érteni az üzenetét. Mi a helyzet a publikummal? Azt is célként említette: a kortárs képzőművészetre adott közönségreakció ne legyen azonos az érthetetlenségből fakadó elutasítással, unalommal. Miként próbálná az átlagnézőt cizelláltabb ízlésűvé művelni?

Ahogy egy mai film, úgy egy kortárs műalkotás körül is kialakulhat bizonyos – jó értelemben vett – kultusz. Mert ha jó egy mű, akkor érdekes, izgalmas, gondolkodásra késztet, ráadásul ismerete hozzátartozik a társadalmi státushoz. Más kérdés: ezek a művek nálunk nem mindig jutnak el a közönséghez. Éppen az eddigi kiállításpolitika hiányosságai, torzulásai miatt.

Kortárs amerikai művészt, Paul McCarthyt hozta egyszer példaként arra, milyen alkotók munkái győzhetnék meg a közönséget: jelenkori kiállítás is lehet annyira érdekes, mint egy Munkácsy-tárlat. Mármost ha valakinek ahhoz van kedve, simán „leveszi” a netről McCarthy egy videoalkotását, amelyben ketchupban fürdő, bikinis lányok próbálják lemetszeni egy élő férfi végtagjait. Aztán nagy felhajtás közepette hírül adja: az alkotás a balliberális kormányzat frissen kinevezett múzeumi emberének „kedvence”. Számol az általános elmebajjal?

Bizonyos értelmezési előkészítés után a többség számára világossá válna, miről beszél McCarthy a komolyabb műveiben. Az pedig nem baj, ha egyesek mégis háborognak. Nyugat-Európában is hasonló volt a helyzet az ötvenes–hatvanas években. Aztán kiderült, ezek az alkotók nem emberiségellenes gonosztevők, hanem olyan intellektusok, akik képesek másként látni a világot. Ami a publikum számára is fontossá vált, mert szellemi erőfeszítésre ösztönzött. A kortárs képzőművészet helyszíneit pontosan azért tartja fenn a köz, hogy fórumai legyenek a folyamatos kritikai gondolkodásnak.

Nem gondolom, hogy honi politikusaink ezt könnyen belátnák.

A politikusainknak van a legnagyobb szükségük arra, hogy szembesüljenek különféle látásmódokkal. Hogy visszanyerjék képességüket az önreflexióra. A nyilvánosságnak már alig van olyan terepe, amelyet ne hatna át az általuk kialakított, durván leegyszerűsítő szempontrendszer. A képzőművészeti nyilvánosság talán az egyetlen, amely őrzi szuverenitását.

Öt évre szól a kinevezése. De arra is volt már példa, hogy egy más színezetű kormányzat idő előtt kizrikálta pozíciójából az intézményvezetőt, és sajátját rakta a helyére.

Az a közeg, amelyben én mozgok, kívül esik az efféle logikákon. De úgy látom, a média emberei szeretik azoknak megfelelően értelmezni a történéseket.

Mert mi meg azt látjuk: az erősebb kutya nem sokat teketóriázik. Most is van rá színházi példa. Fideszes többségű önkormányzatoknál nem számít szakmai érv, jó ízlés. Lényeg, hogy saját ember kerüljön direktori pozícióba.

A szereplőkön is múlik a dolog. A színházak nálunk – ahogy én látom – nem igazán akarnak, tudnak kikerülni a Záhonytól Hegyeshalomig tartó „erőtérből”. A képzőművészetben erre sokkal több a szándék és persze a lehetőség is. Ha egy alkotó vagy művészeti intézmény vezetője komoly nemzetközi kapcsolatokat épít ki, azzal az autonómiáját is védi. Akkor sokkal rizikósabb próbálkozás politikai döntéssel kikezdeni.