Ha jót akar magának, fiam, kiveri a fejéből az irodalmat
Drága Milán bácsi, csak most veszem a bátorságot, most is csak azért, mert mindjárt itt a százhuszadik születésnapja, hogy előhozakodjak azzal az emlékemmel, aminek a megtörténte ma szinte hihetetlennek tűnik, de rászánom magam, mert alig élnek már olyanok, akik Milán bácsival még személyesen találkozhattak, s én nem egészen véletlenül ezek közé tartozom, tudniillik 1957-ben, tizenhét évesen jártam Önnél a Párisi utcai lakásban, az ötödik emeleten, s bár rengeteg mindent akartam elmondani – a megtiszteltetéstől, hogy szemtől szemben állhatok „a horgaselméjű aggastyánnal” –, gyakorlatilag köpni-nyelni se tudtam.
A szájam kiszáradt, a torkom reszelős lett, s a cipőm orrát bámultam Ön helyett, akinek pedig (merő hódolatból) még a Szellemek utcája című válogatott kötetét is elloptam 1955 nyarán a kerületi Szabó Ervinből, utána pedig inkább kifizettem a könyv „elvesztését”, semhogy visszavigyem, ismerős felnőttektől ugyanis azt hallottam, hogy új Füst-kötet megjelenésére hiába várnék, márpedig sok minden nélkül lehet élni, gondoltam én akkor, de Füst-kötet nélkül nem.
Úgy éreztem, egy kicsit a sorsom múlik ezen a látogatáson, de mindabból, amit előre elterveztem, egy mukkot se mertem előadni, egyebek közt az elcsórt verseskönyv históriáját sem, csak ücsörgött az Ön (azt sem tudom, háló- vagy dolgozószobájában-e?) az a vörösre gyúlt képű kamasz, aki Önnél járt, de alkalma sem igen nyílhatott a megszólalásra, mert Milán bácsi, a félszeg bemutatkozás után, mintha felhúztak volna egy színpadi függönyt, félelmetes indulattal kezdte mondani a magáét, s minden szavától valósággal belémfagyott a beszélhetnék, tehetségtelen hülyének nevezte például Thomas Mannt, akinek a műveit épp az idő tájt kezdtem áhítatosan falni, igaz, épp ily haragos kifakadás keretében zúdította rám azt a másik prófétai szónoklatát, miszerint igazi jó prózát csak ketten írtak, magyar viszonylatban Móricz Zsigmond, világviszonylatban meg Tolsztoj. Nézett rám, mintha érdekelné, mit gondolok erről, s amikor megszeppenve azt mondtam, én nagyon szeretem Gelléri Andor Endrétől a Villám és esti tüzet is, megint dühös szemvillogás és felhördülés lett a vége, szerethetitek, kiabálta, de csak azért, mert én fölfedeztem, aztán újból rámripakodott, ha netán irodalmárnak készülnék (és abból, hogy itt vagyok nála, ezt sejti), de ő megtiltja nekem, mégpedig azért, mert derék gyereknek látszom, minek tenném hát tönkre az életemet? Bölcsészkarra se menjek, ha azt forgatnám a fejemben, mert ott csupa marha tanít, és látván, hogy ezzel végképp halálra rémít, hozzátette, én csak tudom, magam is ott tanítok. Aztán olyan hirtelen mozdulattal, hogy az uzsonnázó- és íróasztalként egyaránt használatos deszkaalkalmatosság nagy robajjal leesett az öléből a parkettre, Milán bácsi felemelkedett a baldachinos ágy paplanjai és párnái közül, s az ágyon állva úgy tornyosult fölém, mint egy haragos próféta, a szeme tikkelt, és mert el nem tudtam képzelni, mit akarhat, elhátráltam a falig, csakhogy közben megjelent az ajtóban, tálcával a kezében, egy kötényes aszszonyság, és azt mondta, a Mester elfáradt, már bevette a gyógyszerét, és várakozóan nézett rám, én pedig égő arccal makogtam valamit arról, hogy nem is zavarnék tovább, csakhogy erre újabb, sztentori hangon előadott méltatlankodás következett, maga, fiam, addig marad, amíg én akarom, csak utólag értettem meg, hogy erre büszkének kellett volna lennem. Az akkor épp hatvankilenc éves aggastyán (te jó ég, jut eszembe, miközben ezt a születésnapi emlékezést írom, én is már majdnem ennyi vagyok), szerepéből kiesve jóízűen megivott egy irdatlan nagy csésze kávét, majd folytatta elrettentésemet a feltételezett pályaválasztástól, ha jót akar magának, fiam, kiveri a fejéből az irodalmat, kiabálta, nézzen rám, ebben az országban engem nem becsülnek, nem ismernek, egyetlen sorom se jelenik meg, az utolsó könyvemet diktálom! Még mennydörgött és villámlott egy ideig, aztán uralkodói kézmozdulattal épp oly hirtelen elbocsátott, én pedig főbe kólintva iszkoltam hazafelé, és keményen megfogadtam, hogy hallgatok rá (egy Füst Milánra ne hallgatnék?), csakhogy másnap az egyik könyvesbolt kirakatába épp akkor tették ki a frissen megjelent köteteket, amikor lehorgonyoztam előtte, és nem tudtam, örüljek-e vagy sírjak, amikor megláttam, hogy köztük van A sanda bohóc, Goldnágel Efraim csodálatos kalandjai Füst Milántól, meg az Ez mind én voltam egykor, feljegyzések az út mentén, szintén Füst Milántól, mire föl az a sejtelmes gyanú kezdett ébredezni bennem, hogy talán még a prófétáknak sem kell minden szavát komolyan venni.
