Gerlóczy Márton feltételes szabadlábon

Kezdjük talán ott, hogy nem apróztad el. Ötszáz oldalas regényt tettél az asztalra.

Kénytelen voltam ilyen hosszúra írni. Rövidebbre terveztem, de hát a szereplőknek körbe kellett hajózni a Földet – egyre csak hízott az anyag. A végén még húztunk is belőle.

A narrátor egy helyen eltöpreng: lehetséges-e, hogy minden ember számára eleve létezik egy ideális helyszín a Földön? Számodra mi az a közeg?

Azt hiszem a provance-i világot nagyon tudnám élni. Csak két hetet töltöttem ott, de bármikor visszamennék. Mondjuk, Európát már unom – itt egyébként is csak két ország van: Kelet- és Nyugat-Európa. Igazából bárhol jó ezen a világon – a végén aztán úgyis hazajössz.

A végén? Máris a nagy finálét tervezed?

Most úgy érzem, hogy nincs motivációm. Jó lenne külföldre eladni A Szabadok Testvériségét. Közhely, hogy a magyar regények nagyon magyarok, de ezt talán értenék másutt is. Inkább egy olyan országban, ahol van tenger. Mert egy alföldi olvasó nem biztos, hogy ugyanúgy élvezi az ilyesmit. A vitorlázást jobban értik a tengermelléki népek.

Gyakran vitorlázol?

Fogalmazzunk inkább úgy, hogy imádok vitorlázni. Mint ahogyan űrhajózni is imádok… Szóval egyszer egy álló hajóra fölmásztam Barcelona kikötőjében, de amúgy soha. Én pesti gyerek vagyok – vitorlásuk a budaiaknak van.

Miért írtál pont modern kalóztörténetet? Ez valami gyermekkori rögzülés a kalandregényekből?

Nem, azokat mind most kellett bepótolnom. Kölyökkoromban sem voltam olvasós típus, mást csináltam. Rosszalkodtam. Tulajdonképpen előbb írtam, mint olvastam.

Hozzátartozik, hogy ezt az ötletet, amire a regény is épül, mi ki híján megvalósítottuk. A 2004-2005-ös időszakban volt egy tervünk, hogy szerzünk vitorlást – komolyan készültünk rá. Motiváltak a trópusi élményeink, plusz a vitorlázás. Mert hát arról mindenkinek van elképzelése, milyen is. De sajnos ez csak terv maradt.

Szóval szárazföldi patkány módjára gyürkőztél neki egy tengeri nagyregénynek.

Úgy valahogy. Olvastam hajózási szakirodalmat, lassan beleszoktam a szakkifejezésekbe. És hát a regény felét egy állóhajó írtam, a Dunán. Kilenc hónapig éltem ott.

Miként teltek a napjaid, hogyan írtad ezt a regényt?

Egy napom úgy zajlott, hogy reggel hétkor ki az ágyból, azután sirályetetés. Megnézem a reggeli híradót. Háromnegyed nyolckor leülök és tizenegyig munka. Utána kocsma, lejövök kávézni, kártyázni, majd vissza a lakásba és délután négyig-ötig megint munka. Tízkor-tizenegykor fekvés, ugyanúgy, mintha dolgoznék. Nagyjából így éltem.
Most persze nem így „működöm”. Szét is vagyok esve…

Kell a keret az ember életének?

Persze, mindenképp.

Készül a következő mű?

Szeptembertől. Úgy terveztem, most nyaralni fogok. Eddig a szobában ültem – most is a szobában fogok ülni, de nem csinálok semmit. Kissé talán bizakodó vagyok: azt hiszem, novemberre be is fejezem. Megvan minden hozzá, jegyzetek, tapasztalat – csemegepultosként dolgoztam – csak le kell írni

Csemegepultosként?

Igen, vásárcsarnokban. Gyorsan meg is akarom írni.

Lehet gyorsan?

Ami a fejemben van, most nem igényel olyan szigort, mint A Szabadok Testvérisége, mert ezt összevissza is lehet írni. Külön történetek lesznek, bármelyiknek nekifoghatok, nem kell oldalról oldalra haladnom.

A szereplőid nem vetik meg az alkoholt. Te sokat vedeltél? Nyilván kellett az élményanyag…

Persze. A rumot egyébként meg lehet szeretni. Negyven fokban máshogy is hat az emberre, mint itthon. Másnap viszont fájdalmas tud lenni. Kiszárít. A látásodat is rontja.

Ugyan ez az interjú sör mellett készül, de amúgy sör vagy bor?

Inkább sör. Nem tudom megjegyezni a bormárkákat, típusokat. Nem is érdekel. Bár most nagy divat, hogy mindenki ért a borokhoz.

Térjünk inkább vissza komolyabb művészi tartalmakhoz. Ars poetica?

Ez változó. Nincs kialakult életem, még formálódik… Nem igazán tudom, ki vagyok.

Pedig szerettem volna megkérdezni...

Azt hittem, ahogy múlik az idő, majd határozottabban tudni, fogom, de nem. Fogalmam sincs. Leültem nemrég a géphez, megnéztem a jegyzeteket, és úgy éreztem, semmi közöm az egészhez. Sok mindentől függ, látja-e az ember a dolgok célját. Attól is, hogy van-e család, nő…

Ha boldog párkapcsolatban élnék, biztosan tudnám, ki vagyok, de már másfél éve csak sodródom. Azt tudom, hogy új életet kezdenék

Akadt mélypont írás közben?

Amikor elkezdtem nagy feladat volt. Nem láttam a végét, úgyhogy voltak persze nehéz pillanatok.

Nem akart homlokon csókolni a múzsa?

Áh, ilyen nincs. Ülsz a seggeden, és dolgozol.

Emberpróbáló egy ilyen szellemi teljesítmény?

Ha megy, akkor feltölt. Ha nem megy, akkor kicsinál.

A munka nem az, mikor írsz, hanem az, hogy fölfűzöd erre az egészre a napjaidat. Vele kelsz és vele fekszel. Ha éppen könyv közben lennék, nem is lehetne hozzám szólni. Muszáj, hogy minden nap ugyanolyan legyen, máskülönben nem lesz egységes az írás.

A készülő regénnyel együtt élni strapás. Mondjuk, ha egy nap, egy oldal…

Az bizony sok nap.

Írás közben, a napi két kurzus között – hogy ürítsem magamból a fölösleget – mindig lejöttem a kocsmába kártyázni. Négy-öt körül pedig, ha befejeztem aznapra, elmentem inni. Ez nem konkrét alkoholizálást jelent, csak lejövök ide a kocsmába és az öregekkel múlatom az időt.

Öregekkel? Miért nem fiatalokkal?

Nem nagyon tudok mit kezdeni a saját korosztályommal. A kocsma törzsközönsége kiszámítható: lehet tudni, hogy XY bácsi hét óra öt és hét óra tíz perc között befut. Ez biztos pont. A fiatalok élete kicsapongás és rendszertelenség.

Azt hiszem huszonöt évesen senki nem szokott ilyen fegyelemben élni, de ez kell az íráshoz.

Azért is mentem el csemegepultosnak, mikor befejeztem ezt, hogy egy kicsit megint emberek között legyek. Addig ez kimaradt.

Pedig zajlott a világ. A politika érdekel?

Nem…

Csak megkérdezem: milyen ember most Gerlóczy Márton? Nem tudja kicsoda?

Nem nagyon érdekel.

Télen tudtam: volt január-február táján két jó hónapom. Szeretném, hogy szeressek valami jót csinálni. De most nem érzem magam összeszedettnek, hogy tudjam, mi is az. Nem akarok vele foglalkozni, mert most rosszalkodom.

Az elmúlt fél évben egyébként is csak börtönkönyveket olvastam – valószínűleg arról van szó, hogy én is egyfajta börtönben éltem.

De már szabadultál.

Csak feltételesen.