Füredi ünnep
Higgyék el, lehet emelkedetten, pártharcoktól mentesen, polgári mód ünnepelni, csak az kell hozzá, hogy az ember elég korán elhagyja a fővárost, és jó irányba menjen. (Na jó, és még egy kis márciusi napfény is jöhet.)
Magam egyik kedvenc városom, Balatonfüred felé vettem az irányt, ahol háromnapos tavaszköszöntő programkavalkád várt az érkezőkre. (S bár ők sem voltak kevesen, azért a többséget a helyiek adták – látszott, hogy mindenki ismer mindenkit, s a mosolyok, biccentések, kézfogások azt is elárulni látszottak, hogy a füredi polgárok otthon érzik magukat egyre szépülő városukban.)
A szervezők (a helyi kultúrfelelősökön kívül elsősorban a veszprémi színház művészei vállaltak oroszlánrészt a munkából) a központi eseményeket a szabadtéri színpadra és környékére helyezték: a Tagore sétány elejére tehát – jut eszembe, a régi Tagore-szobrot, amióta nem jártam ott, vastagoréra cserélték –, ahol mindig elég ember ténfereg, legyen szó néptáncbemutatóról, bábelőadásról vagy irodalmi-zenei összeállításról. Volt városi séta Szendrey Júliával (Kéri Kitty impulzív előadásában), ahol mindent megtudhattunk Noszlopy Gáspárról meg a Kerekteplomról, valamint a Horváth-ház titkairól és a nemzet csalogányáról. Nyíltak új kiállítások (egyáltalán, hogy a múzeumok nyitva voltak, már az is kész csoda: a környéken szinte egyedülálló), e sorok írója Tóth István Pillanatok és kortárs művészet című tárlatában gyönyörködött a Vaszary-villában – régóta szereti az „öreg” Tóth míves, komponált fotóit, csodálkozó, csupa ránc öregembere sokáig díszítette irodájának falát –, és csak sajnálni tudta, hogy A Nautica – a Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia története című összejövetelről lemaradt. (Nyárig ott lesz, majd legközelebb.) És volt még séta, Balaton, hajó, kokárda és egy méteres kalács a Karolinában: tényleg, mintha egy másik világba pottyant volna az ember.
Olyasfélébe, amelyben élni szeretne.
