Francba!

„Francba a rohadt parlamenttel,
és francba az önhitt férfinemmel...
...a jó francba elmehetnek ők,
és jöjjenek végre a nők.”

(A Hanem Női Zenekar előadásában Claire Waldoff dala Szlukovényi Kata magyar szövegével)

Én ugyan szívesebben gondolkodom a nőkről a tudás, karakter és feladat háromszögében, mint a nemek optimálisnak vélt arányában. Akkor viszont – teszem föl a kérdést magamnak sok évvel később – miért írtam alá mégis a női kvótát követelő ívet, miért gondolom, hogy sokkal-sokkal több nőnek kellene részt venni a közéletben, mi több, a legmagasabb politikai irányításban?

Nem gondolom, hogy militáns feminista lennék: harc nélkül követelek egyenlő munkáért egyenlő bért, egyenlő karrierépítési lehetőséget, egyenlő beleszólást a „nagy kérdésekbe”. Ezt természetesnek gondolom, ezért nem írnék alá semmit. Mégis miért?

Valami megmagyarázhatatlan okból szinte mindig megnézem az Index parlamenti videóit. És mit látok? Agresszív, öntelt, bunkó pasasokat; mindről süt a frusztráció táplálta önhittség, hogy ő bizony elhajthatja ezeket az indexes kölyköket, megteheti, hogy szóba sem áll velük, s ha mégis odanyökög valamit, hát sem gondolata nincs, sem szava hozzá; ingén a gombok szétfeszülnek, arca zsíros, nyakkendője ocsmány – a kivétel kevés. (Nem jövök azzal, hogy dehogy, nem tehetné meg, hiszen nem urunk, hanem szolgánk, ugyebár, pedig ez is igaz, csak most nem erről akarok beszélni.) És akkor néha felbukkan egy-egy nő, elvétve leginkább, és pártállástól függően legalább hazudik valamit, vagy szégyenkezve védi a mundér becsületét, vagy kimond néhány értelmes mondatot. Bármelyik is: üdítő fény a globális sötétségben.

Vagyis nem elv, még kevésbé szükségszerűség, hanem a gyakorlati tapasztalat taszított az aláírók táborába.

Volt énnekem nemrégiben női főnököm, borzalmas, szeszélyes, kiszámíthatatlan perszóna – ezek csöppet sem nőies tulajdonságok, sokkal inkább az önmagában bizonytalan karakter jegyei –, vagyis éppúgy alkalmatlan volt a pozíciójára, mint egy ugyanolyan férfi (mindközönségesen: nagy volt rá a kabát). Mitől mégis, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben az szakad ki az emberből: hol itt egy nő? (E pillanatban ránézek a tévére: négy férfi beszélget... Politikáról, a haza nagy kérdéseiről, férfidolgokról.)

Hogy mitől? Hát mert hímsoviniszta társadalomban élünk, ahol a nő sokak számára bizsu, testékszer, szexista poénok célpontja, jobb esetben anya; ahol a miniszterelnöknek olyan méretes ostobaság dől ki a száján, hogy „a sírás az asszonyok dolga”, ja, hát persze, a kolbásztöltés meg a focimeccs pedig a férfiaké, ugye... Olyan társadalomban, melynek parlamentjében tespedhet férfi, aki részegen jól elveri az asszonyt, és másnap is bemegy a parlamentbe. Olyanban, ahol az ilyesmi bocsánatos bűn, nem lehet börtönbe kerülni családon belüli erőszakért, csak ha a nő már meghalt. Olyan társadalomban, ahol ez a nézet és ennek többnyire elég szellemtelen, noha viccesnek szánt megfogalmazása túlnyomónak mondható; egy szavazáson ugyanúgy minimum négyötödöt kapna, mint a zsigeri kollektív gyűlölet.

Szóval ezért érzem sokszor úgy, hogy elegem van a reprezentatív nyilvánosságban közlekedő rengeteg suttyó pasasból.

Nincs ez másképp ott sem, ahol nem a férfibunkóság, pusztán a férfiuralom jellemző. Ha egy főszerkesztő nő, akkor a lap valószínűleg afféle „női lap”, és véletlenül sem politikai napilap vagy hetilap, netán hírportál. Csodaszámba megy egy bankigazgató, egy kórházigazgató, egy egyetemi rektor, egy színigazgató – ha nő.

És tessék: Kováts Adél lett a Radnóti Színház új igazgatója. Örömhír. Kováts Adélt ugyanis lehet ismerni. Nagyszerű színésznő – ezért aztán aggályaim is vannak, de ezekről később –, és markáns színésznő, vagyis a színésznőből ismerhetni az embert. Higgadt, megfontolt, körültekintő. Alapos, odaadó. Teherbíró. Kitartó. Olvastam a pályázatát – nyilvános ugyanis –, ebből tudhatni, hogy ez a „női vonal” neki is fontos: írónők, rendezőnők kerüljenek előtérbe ebben a macsó színházi világban, ahol a nézőtéren persze bő kétharmados női többség van... A pályázatnak – és egyáltalán a ténynek, hogy Kováts Adél pályázott – legfontosabb eleme talán a magától értetődés; az, hogy Kováts Adél nem a Katonára vagy a József Attilára, vagyis nem általában a színigazgatói stallumra pályázott, hanem annak a színháznak a vezető posztjára, amelyet kívül-belül a legjobban ismer, amelynek erényeit és hibáit álmában is tudja sorolni, amely több mint két évtizede az otthona. Azok a fölindulásszerű igazgatóváltások ugyanis, amelyek nagyjából-egészéből letarolták a honi színházi életet Pesten és vidéken, mind nem ilyenek voltak: mindegyik esetben a cím, a pozíció volt a jelölt célja. Az eredményt meg a közönség szenvedi el.

De gyorsan hozzáteszem, hogy Bálint Andrásnak, a Radnóti most lemondó igazgatójának nem Kováts Adél volt az első – és tán a második, harmadik – ötlete akkor, amikor az utódlásról gondolkodott. Csak amikor a kiszemelt aspiráns, Rudolf Péter visszalépett a kihívástól, akkor jutott eszébe – neki vagy tán a társulatnak, nem tudom –, hogy hiszen ott egy minden szempontból alkalmasnak látszó ember, Kováts Adél. És mivel Bálint Andrásról nem gondolom, hogy túltengene benne a macsó öntudat, úgy hiszem, azért nem gondolt előbb Kováts Adélra, mert nő, és a színigazgató nő mint olyan bizony nincsen benne a színházi világ legjobb pasijainak tudatában sem.

Pedig ott van Eszenyi Enikő a legnagyobb prózai színház élén, és ő bizony nőiessége minden porcikáját beveti annak érdekében, hogy estéről estére becsábítson a három játszóhelyre ezerhétszáz embert. Becsábítja, igen. Ettől még lehet ilyen igazgató vagy olyan, de hogy odapakolja magát, alighanem eredményesebben, mint bármelyik pasas tudná, az tuti.

És ott van Ráckevei Anna, aki ugyancsak nem első kiszemelt volt a debreceni színház élére, mégis ő lett a befutó.

Színésznő mind a három. A föntebb emlegetett aggály pedig nem nemspecifikus, hanem szakmaspecifikus; a színész-igazgatót, ha nő, ha férfi, két veszély fenyegeti a saját színészi pályájával kapcsolatban: vagy túl sok szerepet oszt magára (vagy hagy magára osztani), vagy túl keveset. A közönség így is, úgy is rosszul jár – a megoldás kidolgozása még várat magára.

Eszembe jutott az is, hogy egy ilyen kézivezérelt, átpolitizált, leértékelt kulturális életben, mint a miénk, amelyben ráadásul a mindennapi élet kultúrája is bányamélyben lakik, azért is kerül viszonylag kevés nő vezető pozícióba, mert az osztogatásos-jutalmazásos alapú kinevezésekben ők tán kevésbé tolonganak – ez például férfivirtus. Kivétel persze akad: az állami pénzekhez is immár jócskán jutó Turay Ida Színházat is nő vezeti, Darvasi Ilona, aki aligha művészi érdemeire tekintettel jutott állandó állami játszóhelyhez. Mondom, kivételes: a politikai futtatottak közt is kevés a nő, Schmidt Márián kívül más most nem is jut eszembe. Illetve igen, még valaki, akinek a nevét méltatlanul feledjük viharos gyorsasággal: Vitézy Zsófia, aki azzal írta be magát a magyar kultúrpolitika történetének egyik sötét fejezetébe, hogy ő gyalulta beton alá a Tavaszi Fesztivált, amelyet egy másik nő, Zimányi Zsófia olyan elegánsan és profin csinált sok évig. Zimányi egyébként ugyanilyen elegánsan és ízlésesen létrehozta a Rózsavölgyi Szalont, ezt a finom kis kávéházi színházat, ahol jó színészek sorjáznak estéről estére. És ha már fesztivál: hát ott volt a Vadas Vera kitalálta Zsidó Nyári Fesztivál. Volt.

Szóval aláírtam annak idején a női kvótát, miközben olyan világban szeretnék élni, ahol ez egyszerűen nem téma. Ahol sem negatív, sem pozitív intonációban nem merül föl egy kinevezéssel, egy beosztással kapcsolatban, hogy valaki nő vagy férfi. Mert most éppen azt (is) ünneplem, amit voltaképp ünnepelni sem szeretnék. Amit megjegyezni sem szeretnék, nemhogy cikket írni róla.