Forradalom a hitközségben

Ülünk a főzelékszagban. A hitközség Dob utcai Hanna éttermében zajlik a közgyűlés. Harmincketten vagyunk, ebből huszonnégy tag, nyolc vendég. A közgyűlés nyilvános, és bár kinéznek bennünket, maradunk.

Forradalom készülődik.

Reb Slojme beígérte, ma felszólal. Ezért jöttünk el néhányan a tanítványai közül, hogy itt legyünk, s ha kell, megvédjük vagy legalábbis bekiabálásainkkal támogassuk, ha le akarnák hurrogni. Mert le fogják hurrogni, hiszen a tagok jelentős része alkalmazott, nem szólva a vezetőségről. Mind az elnök és a főkönyvelő embere.

Reb Slojme azt mondta, nem érdekli, ha beléfojtják a szót, nem érdekli, ha kivitetik a teremből vagy akár kizárják a hitközségből; az sem érdekli, ha többet be nem teheti a lábát, nem is imádkozhat itt, de nem tűri tovább szó nélkül, ami régóta, túlságosan is régóta zajlik.

Arra gondol, hogy a hitközség elnöke másfél órás beszédet tart, majd megadja a szót a főkönyvelőnek, aki egyperces beszámolójában ismerteti a zárszámadást és a jövő évi költségvetést, az elnök folytatja beszédét, majd amikor a főkönyvelő bekiabálja, hogy menni kéne, mert imaidő van, az elnök szavaztat, és vége.

Tettamanti Béla rajza

Se hozzászólások, se kérdések. Vita kizárva.

Reb Slojménak elege van. Mindent egy lapra tesz fel. Azt mondta, ne üljünk mellé, ne lássák, hogy egy társaság vagyunk, nem akar minket kompromittálni, amit nehezen értünk, hiszen vele járunk ide olykor imádkozni, olykor vacsorázni, láthattak már bennünket együtt éppen eleget. Ám ha konspirálni akar, mi is konspirálunk.

Hátul ül, rágja a szája szélét, állandóan mocorog, a szomszédjaihoz beszél, hangos megjegyzéseket tesz, rá is szólnak. Közben megérkezik a vendég, a hitközségi szövetség egyik legfőbb vezetője, alacsony, kövérkés, művészfrizurás ember, fekete, kétsoros öltönyben, sliccénél is lejjebb lógó nyakkendőben. Zakója gallérja korpás, széles mosollyal üdvözöl mindenkit. Ahogy kezet nyújt – mert lekezel mindenkivel, akár egy igazi politikus –, tenyerét lefelé fordítja, így annak, aki fogadja kézfogását, alá kell csúsztatnia a magáét, mintha kérne valamit. Köszöntőjében hosszasan dicséri a hitközség munkáját, az elnököt, aki három évtizede rendíthetetlenül áll a közösség élén, megnyugtat mindenkit, hogy az idei támogatást is biztosítja, ő, személyesen, hisz ő dönt az állami támogatások elosztásáról, majd teendőire hivatkozva távozik, és jó munkát kíván.
Taps.

Reb Slojme akkorákat pislog, hogy azt hiszem, pillantása bárdjával lenyakazza az egész vezetőséget a távozó vendéggel együtt.

Ideges vagyok, féltem az öreget. Nem ér ennyi izgalmat az egész, gondolom, de ő ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjünk. Vallásos ember nem tűrheti azt, ami itt zajlik, csapott otthon a hallasztalra, ezek az alakok megsértik a tisztességes embereket, ezért megsértik az isteni törvényt. Nem szólva arról, hogy meglopják a közösséget. És aki becsapja vagy megbántja felebarátját, hiába jön az engesztelőnap, hiába hajlong nagy kalapban, fekete öltönyben a frigyszekrény előtt, akár széles selyemövvel, a gartlival a derekán, mely a legvallásosabbak jelképeként a test felső részét elválasztja a tisztátalantól, addig nem részesülhet felmentésben, míg ki nem engesztelte embertársát. Mert csak az Isten ellen elkövetett vétkeket törli el önmagában a jom kippur és az ima, embertársainktól előbb bocsánatot kell kérnünk, csak úgy hat a fohász. Ez a törvény.

Az elnök beszámolója végéhez közeledik. Kuncogunk. Szó szerint ugyanezt a beszédet mondta el tavaly is és tavalyelőtt is, némi történelmi képzavarral a Mózesre támadó „kápóról”, és a hatalmas erőfeszítésekről is említést téve, mellyel a kárpátaljai és erdélyi hittestvérekről is gondoskodik vezetőtársai­­val. Senkinek nem jut eszébe, hogy erre emlékeztesse, vagy senki nem meri emlékeztetni. Megadja a szót a főkönyvelőnek, aki egy percben összefoglalja az idei zárszámadást és a jövő évi költségvetést. Az elnök visszaveszi a szót, a főkönyvelő, ahogy várható volt, bekiabál:
– Igyekezzünk a szavazással, uraim! Mennünk kell imádkozni!

Kétségbeesetten nézek hátra, mi lesz most.

Reb Slojme felemelkedik, és meglóbálja a kezében tartott könyveket.

– Egy pillanat, uraim. Mondandóm volna.

Elnémul mindenki. Ilyenre nem volt még példa, hogy az imaidő bejelentése után valaki hozzászóljon.

A főkönyvelő megpróbálja leinteni reb Slojmét, többen be is kiabálnak, hogy üljön le, mit képzel, de ő folytatja, az elnök pedig bénultan hallgatja.

– Én a háború előtt jártam itt, aztán Amerikában éltem. Mutatni akarok maguknak valamit.

Azzal kiballag az elnöki asztalhoz, félig hátat fordít az elnöknek és a főkönyvelőnek, és a közönséghez beszél, továbbra is a két könyvet lobogtatva.

– Amit itt hallottunk, az mind nagyon szép. Elnök úr komoly történelemórát tartott nekünk arról, amit mindannyian átéltünk és tudunk. Én is szenvedtem… Ez azonban nem pótolja a tisztességes költségvetést. Mert ez – fordul meg váratlanul, s kapja ki a főkönyvelő kezéből az egy szál papirost, amiről elhadarta az idei vagy talán a tavalyi, netán még régebbi, ellenőrizhetetlen adatokat –, nos, ez, uraim, nem költségvetés! Így nézett ki a háború előtt egy igazi hitközségi költségvetés – emeli magasra az egyik magával hozott könyvet. – És így néz ki ma Amerikában – lobogtatja meg a másikat. – Mind a kettő több mint száz oldal! Szívesen maguknak ajándékozom – fordul az elnök és a főkönyvelő felé. – Nézzék meg jól. Csak olvasgassák! – dobja az asztalra megvetően a könyveket, azzal hátat fordít nekik, és a helyére megy.

Másodpercek telnek el, míg kitör a kiabálás, hurrogás, és beletelik egy-két percbe is, míg elcsitul a zaj. Mi addigra már nem vagyunk odabent, az ajtón túlról halljuk, a résnyire nyitott ablakokon át. Kitámogatjuk az öreget az udvarra. Dől róla a veríték, remeg a lába. Le kell ültetnünk az ingatag fapadra a zsinagóga falánál álló esküvői sátor rozsdás vasállványával szemben, mely nemigen látott mostanság esküvőt, hiába hirdeti a héber felirat Jeremiás szavaival: „Az öröm hangja, a boldogság hangja, a vőlegény hangja, a menyasszony hangja.”

A többiek a másik kijáraton hagyják el a termet, észre sem véve, hogy lezajlott a forradalom.