Film: Kút

„Gémes kút, malom alja, fokos” – Ady állapotrajzát aktualizálja, tagadja és folytatja ez a film, benzinkúttal, pusztasággal és pisztollyal. Modernizálva, ám alig másítva. „Sivatag, lárma, durva kezek…” – folytatta Ady. Itt, az osztrák határtól keletre elterülő sívó semmiben, egy rozzant benzinkútnál áll meg a Svájcba tartó export prostituáltak mikrobusza. A megállásból aztán maradás lesz, a durva kezek pusztítanak, ölnek.

Az idő: az olajszőkítéstől a nemzeti dohánybolt korszakáig terjed. Szereplői: részeges öreg, mozgássérült, buggyantnak játszott hendikepes, sarokba szorított erőgépsofőr, hamarosan gerinctörötté váló kocsikísérő, kényszerkurvácskák, idepottyant, tétova fiatalember, a stricik nemzetközi főparancsnoka, akinek a vérét felissza a föld. Népség, katonaság: kis gengszter segédmunkások, akik sírt ásnak a szántóföldön, akinek kell.

Nyomasztó, durva, kilátástalan világ. Nem emeli meg a kút sajátos allegóriája sem, amelyet beidéznek ama názáretitől is, meg – frivolan – kortárs rabbinktól is. A példabeszédek, amelyek időnként uralják a helyzetet, csak kötőanyagként szolgálnak, de nem képesek valódi költői szövetként működni. Ahhoz másféle film kellene.

Mondjuk ki: a történet bővelkedik olyan erőszakos jelenetekben, amelyek kiakasztanak bennünket a részvételből és a részvétből, lehunyjuk a szemünket, ki vagyunk záródva, s úgy véljük, mint az egyszeri miniszter: túl van tolva ez a bicikli, mikrobusz, disznóölő kés. A ropogó bordák hangja a kerék alatt, a véres pofacsont a képen lőtt fiatalembernél: sok!

Amúgy a mű egyenetlen. Remek expozíció után méla, majdnem unalmas epika, aztán jönnek a tragikus, de ponyvás konfliktusok, s csak a film befejezése előtt talál magára (ránk) a történet. Annak idején A nyomozónak egyértelműen lelkes nézője voltam. Ugyanez ma nem sikerült.

(Írta és rendezte Gigor Attila.)