Fél pálya
Szülei komoly szerepet játszottak az 1945 utáni magyar balett- és táncművészet intézményi létrehozásában. Maga is a balettintézetben végzett, de prózai színészként lett ismert. Partnere volt például Sulyok Mária, Bulla Elma, Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán, Várkonyi Zoltán, Tordy Géza. Játszott Gertler Viktor, Fábri Zoltán, Kardos Ferenc filmjeiben. 1965-ben, huszonegy évesen mégis Angliában kezdett új életet. Piruettek és ábrándok című önéletrajzi könyve a Táncművészeti Főiskola támogatásával a napokban jelent meg idehaza – évekkel a szigetországi kiadás után. SZTANKAY ÁDÁM interjúja.
- Könyvének angol változata hat évvel előzte meg a hazait. Pedig a magyar művészvilág 1950–60-as éveinek legendás figuráit a brit publikum aligha ismerheti. Vevők voltak a sztorikra?
– Művészeti tematikájú boltokban árulták. A Covent Gardenben, ahol Nizsinszkij és a kubai táncos, Carlos Acosta kötetei mellé tették ki, s háromszor is elfogyott. A célközönség kíváncsi rá: milyen volt a művészvilág élete a vasfüggöny mögött. A történethez szüleim vázlatos pályaképét „mellékelem”, amely az első világháború előtt kezdődött, és az európai kontinens számos országát érintette. Az is kiderül belőle: miként alakult a balettművészet múlt századi története Európában.
- Édesapja, Nádasi Ferenc 1928-ban Berlinben találkozott össze édesanyjával, amikor turnépartnert keresett. Orosz mesternő iskolájából ajánlottak neki egy lányt: a francia–svájci Marcelle Vuillet-Baumot. A turné után, a nácizmus németországi térhódítása miatt telepedtek le végül Magyarországon. Majd a háborút követően, a legdurvább Rákosi-időkben – egyéb lehetőség híján – segítették intézményesíteni a magyar táncművészetet. Könyvében egyik kedvenc rendezője, Fábri Zoltán sorsa kapcsán állapítja meg: Magyarországon az alkotók érdemei általában még életükben feledésbe merülnek. Szüleivel hasonló a helyzet?
– Édesanyámra, a Honvéd Művészegyüttes első balettmesterére, az együttes világszerte elismert stílusának egyik kidolgozójára már alig emlékeznek. Édesapám nevét a Táncművészeti Főiskolához tartozó gimnázium viseli. Az 1950-ben – még Állami Balett Intézet néven – indult intézmény első évfolyamának összes végzőse az államosítás során megszüntetett Nádasi Stúdió növendéke volt. Még Andrássy úti lakásunk és a stúdió egy része is „beépült” az intézetbe, ahol apám tanított is. Eközben Harangozó Gyula balettigazgató kérésére a balettmesteri feladatot is betöltötte az operaház történetének első tánctagozatánál. Másfelől az is tény: Harangozó Gyula és édesapám is méltatlan körülmények között távozott az Operából. Harangozó Gyula utóbb gyakran mondta, ha találkoztunk: még a dalszínház környékét is kerüli. Apámat levélben értesítették: a következő évtől nem számítanak rá.
- Manapság sem cizellálják túl az ilyesmit. Tradíciót követünk?
– Ami a balettet illeti: már a honi képzés kezdetén volt némi „zavar” a világképek eltérőségéből. A Szovjetunióból behívott mesterek a balett klasszikus ágát tartották kizárólagosnak. Ám az ötvenes évek honi táncpedagógusai között többen is voltak – amúgy a szovjet rendszer elkötelezett hívei –, akik a modern mozdulatművészetet gondolták előremutató irányzatnak, szemben a klasszikus balett „polgári csökevényével”. Párttagként akkor is helyzetbe kerültek, ha mást gondoltak, mint a szovjetek, és mozgásban sem voltak az ő szintjükön vagy a szüleimén. Mindenesetre a táncban soha nem lehet vita kérdése az eredmény; ideológiával nem pótolható a munka. Szüleim szakmai tudásuk alapján váltak végül megkerülhetetlenné.
- Ön klasszikus- vagy modernpárti?
– Mindkettőnek helye van: a modernhez nélkülözhetetlen a klasszikus alap, az utóbbi pedig muzeális műfajjá csontosodna a modern hatásai nélkül. Kis belátással nem olyan bonyolult ez.
- Elvégezte a balettintézetet, de már tízévesen prózát játszott, tizenhét évesen leszerződött a
Vígszínházba. Könyvében nemcsak partnereinek művészi nagyságát, de esendőségeit is megidézi. Például, hogy miként vesztette kontrollját, és kötött bele a vendégekbe Latinovits Zoltán egy lokálban, vagy hogyan duruzsolta körbe önt kamasz lányként a Vígszínház nagy tekintélyű és jócskán idősebb direktora, Várkonyi Zoltán. Nincs bulvárízük a sztoriknak, de közreadásukhoz talán az is bátorságot adott, hogy otthona a távoli, nálunk liberálisabb Anglia.
– A távolság inkább a perspektívát tágítja, ahogyan a korom is. Saját lánykori esendőségeim jellegzetes epizódjait is – irigységeket, önhittséget vagy éppen megmosolyogtató naivitást – lejegyeztem. Latinovitsnak, Várkonyinak – és a többi felidézett egykori kollégának – lerombolhatatlan az életműve, nincs is miért kikezdeni. De szakmai szempontból is érdekes lehet civil habitusuk és művészi karakterük kölcsönhatása. Latinovits Zoltán például erősen fizikai színész volt, akkor, amikor a mozgáskultúrát még nem tekintették a színészi tudás szerves részének. Színpadi mozgásában is mindig volt valami veszélyes, néha zabolátlanul kontrollálatlan. Versmondását ugyanakkor letisztultság jellemezte, sosem deklamált, ami viszont ezért számított akkoriban forradalminak. Várkonyi pedig valóban vén kujonként viselkedett olykor, de képes volt atyai melegségre is. Rendkívül sokszínű egyéniség, baloldali elkötelezettségű, ugyanakkor igazi kozmopolita, több nyelvet beszélő európai. Színészként, színházi és filmrendezőként is emlékezetes alkotó. Reneszánsz embernek mondják az ilyet, szerintem inkább a barokk címke illik rá: a barocco eredeti jelentése szabálytalan, girbegurba igazgyöngy. Megrémített, amikor a rivalda takarásában méricskélte – itt-ott megtapintva –, hogy balerina alkatú színésznője nem szedett-e fel pár kilót. De máskor két okos mondattal helyre tett, amikor összetörtem, mert nem én kaptam meg egy áhított filmszerepet.
- Főszerepeket hátrahagyva, huszonegy évesen disszidált Angliába. Amikor az ott élő, ön által futólag ismert rendező, Sásdy Péter egy budapesti villámlátogatásán megkérte a kezét. A meggondolatlanság is része volt ifjúkori esendőségeinek?
– Ha a házasságot nézem: majd ötven éve működik. Másrészt akkori angoltudásommal merész álom volt azt képzelni: ott folytatom majd az angliai színi világban, ahol itt abbahagytam. Kemény munkába került, hogy az akcentusom legalább a skandinávok szintjére érjen. De idővel így is kaptam szerepeket: vidéki színházaknál, televízióban, még a West Enden is. Később szóba jött: még több befektetéssel akár tökéletességig fejleszthetném angol kiejtésemet. Ám a nyelvészprofesszor, aki segített volna ebben, azt mondta: ehhez belül is „angollá” kéne válnom. Ezt viszont már nem akartam, mert elvesztettem volna az identitásomat.
(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)
A kőszívű ember fiaiban Baradlay Ödön feleségét, Lánghy Arankát alakította:
