Fejvadászok

„Roger Brown vagyok, magasságom 168 centiméter.” Hogy ekkorka, az még nem drámai súlyú bejelentés, legfeljebb kellemetlen adottság. Egy másik mű kezdetét idézve: az „úgy döntöttem, hogy gazember leszek” – már igazi tragikai vétség! S nagy a különbség.

Lám, ez a film a könnyebb műfajba való, noha halálból jut ide is fölösen. Igaz, kis hősünk nem szent, ellenben cinikus és nagyképű, ráadásul rejtett, kettős életet él. Szép, magas, szőke feleségét akarja tejben-vajban füröszteni, s ennek érdekében „a bűn útjára lép”. Méghozzá igen gyakorlottan. Az meg külön grimasz, hogy ez a diktátorkahajlamú, bűnöző fickó humánerőforrás- (!) szakember, noha erre legbelül – látjuk! – teljesen alkalmatlan. S ha mégis alkalmasnak tartják, akkor igencsak lesújtó véleményünk lehet arról a cégről, arról a világról, ahol ez lehetséges... (Aztán a történet elkanyarodik a veretes-véres akciófilmek irányába.)

Nehéz ám Barna úrnak drukkolni. Nem a kétlöketű, egyszerű hollywoodi dramaturgia (jó ember–rossz ember) működik itt. A pasas két különböző szerepet egyesít magában: képletesen szólva egyszerre hordja a fehér és a fekete sombrerót azon az egyetlen fején. Ám a többi szereplő még veszedelmesebb. Legyen szó az exkommandósról, a bérrendőrről, az orosz kurváról, az árulókról. Brown csupán relatív hős, és ez eléggé nehézzé teszi azt, hogy a néző „vele menjen”, „neki drukkoljon”, leginkább lúzerré válása után. Noha kétségtelenül ő a főszereplő: maga kezdi mesélni a történetét, őt érik kudarcok, sebesülések és meglepetések. Körülötte és belőle folyik a vér. S még a fekáliába is ő merül kétségbeesetten. (Semmi sem idegen tőle, ami emberi? És hát a fekália is az emberből származik, ugyebár.)

Az üldözéses thriller sémái azonban az ellentmondások dacára benn tartják a megtalpalt nézőt az igencsak erős történeten belül. Csak a mese vége lesz túl sima... Ott már vissza is élnek a közönség lekerekítő, egyszerűsítő igényeivel.

(Írta: Jo Nesbo/, rendezte: Morten Tyldum.)