Farsang
Az a szomorú helyzet, hogy túlrendeződött valahogy Caragiale komédiája. (Legyen inkább darabja, vagy mi.) Túljelmezelődött, túldíszletelődött. Túljárt a saját eszén.
Gothár Péternek üzenete volt a színdarabbal, látomása és mondanivalója, de nem ám az, ami a szerzőnek is volt, hogy az élet faramuci dolog, mink, élőlények, férfiak és nők csalunk és csalódunk, időnként álarcot öltünk, sírva vigadunk, rászedünk és rászedetünk, hanem ennél komorabb, testesebb, súlyosabb üzenete volt a kiváló rendezőnek ezúttal, az, hogy az egész, úgy, ahogy van, el van baltázva, hogy itt mindenki lúzer, mindenki vesztes, mindenki pitiáner, hogy hiába akarjuk elrejteni igazi énünket, a bárány álarca mögül kivigyorog a farkas, és különben is, megette a fene az egészet.
Ez a mindent beborító mélabú, ez az elübüsített világ jól ismert a Katona látogatói számára – évtizedek óta nézhetik különféle variációkban. Ám a meghitt akolmelegség, a boldog egymásra kacsintás, a félszavakból is értjük egymást valahogy most kevésnek tűnik: hiányzik mögüle a darab. Illetve darab az éppen van mögötte, csak nem erről szól.
Az erőteljes rendezői koncepció (amely a díszletek és jelmezek dominanciájában is megnyilvánul) gúzsba köti a színészeket, akik pedig a Katonában elvárt tehetséggel és odaadással szolgálnak ezúttal is: hordják a vizet a lukas vödörben három hosszú felvonáson át. Mindannyian hozzáadnak valamit a rájuk faragott figurához (dicsérjük itt Ujlaki Dénest, Nagy Ervint, Tasnádi Bencét, Lengyel Ferencet, Jordán Adélt és Pálmai Annát – na meg a harmadik felvonásban pompás kabinetalakítást nyújtó Vajdai Vilmost), valamennyien a lelküket kiteszik, és az mindvégig ki is van téve. Mi pedig azzal a szomorú érzéssel állunk fel a küzdelem végén a székünkből, hogy itt már minden és mindenki fájóan ismerős nekünk.
A Katona harmincéves. Ezen az estén többnek látszott.
Nádas Sándor
