Faidő – Oravecz Imre és a Fiókvölgy

Mikor először láttam élőben Oravecz Imrét a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Piliscsaba–Klotildliget határában található campusán, az Ambrosianum nevet viselő épület visszhangos aulájában, a büfé mellett állva, ahogy farmermellényben elsiet mellettem, azt hittem, talán egy kamionsofőr, aki útközben van, és csak beugrott egy percre vagy egy kólára. „Ez az Oravecz” – súgta fülembe a mellettem álló évfolyamtársam. „Tudom, persze hogy tudom” – feleltem legott, holott akkor még csak azt tudtam, hogy Oravecz a német tanszéken tanít, és hogy Oravecz Imre fontos költő, de nem volt előttem az arca.

Az ismeretlen embereknek általában nem volt még akkor arca. Ekkortájt még mailcímem se volt, netezni meg a gépteremben lehetett, de ott még a büfénél is többen voltak. Persze valamilyennek elképzeltem Oravecz Imrét is, ahogy mindenki mást is, akit olvastam. A mellettem elsiető Oravecz Imre egyszerre tűnt szabadnak és gondterheltnek. Meg olyannak, aki úton van.

Oravecz Imre most otthon van. Újra otthon. Visszaköltözött szülőfalujába, Szajlára. „Szajla Heves megyében van, a Mátra lábában. A hegység déli peremét Mátraaljának hívják, északon viszont, mint minden rendes hegynek, lába van. A Mátra lába hivatalosan dombság, része a Heves–Borsodi-dombságnak, valójában azonban ez is hegység, szinte megszámlálhatatlanul sok hegyből álló emelkedésegyüttes, amelynek átlagmagassága 300-500 méter körül mozog. És úgy keletkezett, hogy ugyanazok a bolygómélyi erők, amelyek létrehozták a Mátrát, a miocén tenger eltűnte után itt megelégedtek annyival, hogy helyenként csak felnyomták a visszamaradt üledékes feneket, majd beszórták lávahamuval, amely aztán idővel lekopott róla” – ezzel indul regényfolyamának (A rög gyermekei) első kötete, az Ondrok gödre. Ez a család- és faluregény valóban visszamegy a kezdetekhez. A gyökerekhez. Itt a földtörténet a kályha: ahhoz, hogy megírhassa egy család négy-öt nemzedékének és ennek a fiókvölgynek a históriáját, visszamegy a történet legelejére. A világ keletkezéséhez.

Tavaly novemberben jelent meg Oravecz új verseskötete, a Távozó fa. A Szerdán vett át a könyvért kapott

Nyolcéves lehetettem, amikor először fordítottam meg magamban a tél szót; mintha egy befagyott pocsolya tükrözte volna vissza azt, hogy lét. Akkor már bizonyosan tudtam: egyszer mindannyian meghalunk. A Városligetben találtam egy gesztenyét, a legszebbet, a tenyeremben szorongattam, és ahogy jöttünk haza a 72-es trolival, a Szondi utcai megállónál kiesett a kezemből. Mindig elöl ültem, hogy azt láthassam, amit a vezető, ekképpen a sofőr is végignézte, hogyan gurul le a ZIU troli lépcsőjén a gesztenye a macskakövek közé. Felém fordult, jelezve, hogy megvárja, amíg visszahozom. Nem mertem élni a lehetőséggel. A Nyugatinál már zokogtam. Visszamentünk. A gesztenye nem volt sehol. Ha nem veszítem el, nem is emlékeznék már erre a gesztenyére, így viszont végigkíséri az egész életemet. A Távozó fa olvasása szakította fel bennem az amúgy szerencsére egyre vastagabb felejtéshártyát: hozta közel ezt a gesztenyeemléket.

A Távozó fával egy másik időszámításba kerülünk. Akár egy fészket, úgy rakja össze az első fejezet versdarabjait Oravecz: szálakból, ágakból; rövid közlésekből, lélegzetvételnyi megfigyelésekből kezd el összeszövődni ez a kötet. Apránként megismerjük a közlő minimumvilágát: a házát, a kertjét, a mindennapjait, az emlékeit, a félelmeit, az életét, aminek a vége felé jár. Mindenben ezt látja viszont. A naplementében. Az üvegablaknak repülő cinkék halálában. A naptárban. A terasz mellett kiszáradt cseresznyefában, mely „még nem hagyott el egészen, / de faidővel mérve már csak percei lehetnek hátra”. Az öregedés a természet. A valóság pedig „izgalmas és unt, édes és keserű, otthonos és ijesztő összevisszaság”. Egyetlen fájdalmasan sugárzó ellenpont van a kötetben: a kisfiához írt versek, a Matyi-ciklus. Itt is más távlatot (vagy inkább közletet) ad a halál, de ebben a viszonyban benne van a továbbélés. Az élet maga.

Oravecz Imre élete is leírható a kör metaforájával, és mintha sorsa részben elődei sorsát ismételné, akik Szajláról kivándoroltak az Újvilágba: Kanadába és Kaliforniába. Egy részük kint marad, egy részük hazatért. Szlovákos nevükkel random angol szavakat tettek a magyar mondatokba. Mielőtt azzal jönnénk, hogy ezt meg kell írni, ez már folyamatban van. Regényfolyamatban. Most írja Oravecz a harmadik részt.

Mikor a Magvető Kiadó szerkesztőjeként telefonon hívom, és örvendek annak, hogy van térerőnk, merthogy az néha nincs a völgyben, mindig megkérdezem, merre jár éppen. Vagy azt mondja, hogy éppen Egerben vásárol be, vagy azt, hogy a regényben per pillanat 1944 van. Egy írót ugyanis mindig mondat közben hív az ember, mindig mondat közben és időben, akkor is, ha gyümölcsjoghurtot vesz éppen. Vagy levegőt. Utóbbi különösen finom Szajlán, a fiókvölgyben.

Elindulások és hazatérések: Oravecz először 1972-ben disszidált; Párizsba, később Londonba ment, majd 1973-ban három hónapon át az Egyesült Államokban, Iowa Cityben volt ösztöndíjas. Még ebben az évben hazatért Magyarországra. 1976-ban másodszor is kiment: Chicagóban beiratkozott az Illinois-i Egyetemre. A magyar költészettörténet egyik legjobb címe is ennek a városnak köszönhető: A chicagói magasvasút montrose-i állomásának rövid leírása. Van rövid című kötete is Oravecznek: Héj – ennél rövidebbet is nehéz írni. Aztán nemsokára újra hazatért. 1985–86-ban vendégtanár a Kaliforniai Egyetem Santa Barbara-i campusán. Ekkor alakult ki az a szokása, hogy fiával csak angolul kommunikál – ez a mai napig tart köztük –, és ekkor lett a germanista Oravecz másik közeli nyelve az angol. Az új kötet végén külön ciklusban olvashatjuk angolul írt verseit (December, morning). 1988-ban harmadszorra is disszidálni akart: egyéves berlini DAAD-ösztöndíja után nem kívánt visszatérni Magyarországra, de a rendszerváltozás miatt harmadszorra is hazatért, azóta itthon van. Előbb Budapesten, aztán körülbelül tíz éve otthon, Szajlán.

A Tarna-patak így fut bele a Csendes-óceánba, és tér vissza az örök völgybe, ahol Oravecz Imre ír, azaz dolgozik. Ahogy ősei a földet művelték, ő ugyanezt a nyelvvel teszi. Írja a regényfolyam másik végét, a földtörténet után a közelmúltat és az éppenjelent. És reményeim szerint írja majd az újabb verseket, amelyekben a közelre pillant és a távolba néz.