Ez a Frankenstein-ország azt szeretné, hogy szeressük

Díjnyertes filmjében a Delta helyszíne többszörös határvidék. Ahogy fogalmazott róla: víz és szárazföld, nomád élet és civilizáció, erkölcs és ösztönök határvidéke. Ahol a szeretet magától értetődő, a gyűlölet éppúgy. Én úgy látom: zsigeri szinten erősebbek az érzelmek és az indulatok benne. Önt ’98-ban vették fel filmrendezőnek. Tíz év „rezüméje” a film?

Az ösztönvilág inkább a színész szakot jellemezte az életemben. Akkoriban artikulálatlanabb voltam, fiatalabb. A filmes tanszak számomra inkább a „találkozások helye” volt: akkor és ott ismertem meg azokat az embereket, akikkel a mai napig is dolgozom. De „zsigeri élmények” szempontjából nem volt annyira meghatározó az az iskola.

Hogyhogy?

Rögtön filmeket kezdtem forgatni – iskolán kívül. Már az első évben elkészítettem a Nincsen nekem vágyam semmi címűt. Aztán jött a többi. A színészet után nagyon vágytam rá, hogy végre a saját hangomon szólalhassak meg.

Gyorsan jött a siker is. Hogyan állja folytonos ismétlődését?

Nem a siker a hajtóerő, hanem a problémák, amelyeket meg akarok oldani. Miként tudok együttműködni egy színésszel, hogyan állítok be egy képet, mikor mozdítom a kamerát. A siker persze meghozza a munka lehetőségét, de legalább annyian utálnak érte, mint ahányan szeretnek. Magyarországon a siker sosem egyértelmű. Filmjeim kritikai visszhangja is vegyes. Vannak fórumok, amelyeken csak azért utálnak, mert vagyok. Nincs mit meglepődni ezen, amikor amúgy is gyakran irracionális indulat működteti a médiát.

De esetében hogyan fogalmazódik át a szimpla irigység kritikai megjegyzéssé?

Talán az a legnagyobb baj velem: senkinek sem vagyok az embere. Producertársammal, Petrányi Viktóriával megteremtettük a saját függetlenségünket. Itthon ez nem mindig bocsánatos bűn. De a gond inkább az: a kritika sokszor nem a filmnek szól, hanem előre eldöntött vélemény – mindenféle nyitottság nélkül. Ami szomorú és bújtatott érdektelenség, s voltaképpen a társadalmat is tükrözi.

A cannes-i elismerés után színházi sikerben is része volt. A pécsi fesztiválon a Frankenstein-terv több díjat nyert. Színházi rendezésre mi inspirálja?

Az akkor még Alföldi Róbert vezette Bárka Színházban akkora szabadságot kaptam – időben, egyebekben –, amivel már tudtam élni. Bizonyos értelemben hendikepes alkotó vagyok: csupán egy bizonyos módon tudok dolgozni, igaz, másként nem is akarok. Gyakorta nem ellenérzésből utasítok el egy-egy munkát, hanem mert félek: a megszabott keretek között nem tudom jól megcsinálni. Nem szeretek kompromisszumot kötni, de nem elvből nem. Hanem mert azt tapasztaltam: nálam ez mindig rossz végeredményhez vezet. A pécsi díj visszaigazolta: tudnom kell nemet mondani.

A darab ismertetője szerint a Frankenstein-terv a szörnyről, a másságról, a deviáns egyén szabadságáról, a fasizmusról mint a „félelemmel vegyes irigység következményéről” szól. Közéletünk általában egy rémdráma?

Nagyon elkapott Mary Shelley Frankenstein-könyve, amikor olvastam. Aztán darabot készítettük belőle, s közben a könyv világa folyamatosan tágult. Végül már úgy láttam: rólunk is szól a történet, az elrejtendő hibák legendája. Ha úgy tetszik: egy Frankenstein-országban élünk, ahol létrehoztunk valamit, amivel nem merünk szembenézni, futunk előle. A teremtett lény pedig csak azt szeretné, hogy álljunk meg, nézzünk a szemébe, szeressük.

2006-ban, az őszi események kapcsán konkrétan úgy fogalmazott a lapunkban közölt írásában: „A demokráciát a mi generációnk ajándékba kapta, és hát ajándék lónak ne nézd a fogát. Mivel valódi tapasztalatunk nincs erről, könnyű az alapjául szolgáló értékeket tabuvá zülleszteni.” Hol tartunk ebben?

Nehéz megítélni. Az elmúlt két évben egyre apolitikusabb lettem, mert rájöttem: másként elmegy az ember agya. Nem könnyű „vidék” ez most, ahol nem a tisztán megfogalmazott alapértékek, hanem történelmileg is összekuszált fogalmak, eszmék mentén gondolkodunk. Könnyen ítélkező társadalomban élünk, amelyben nehéz fiatalnak lenni. Akik a legnagyobb vesztesei ennek a kornak, amelyben a közélet teljesen áthiszterizált. Magyarországon mintha már a sokszor vádként megfogalmazott feudalizmusig is alig jutnánk el. Törzsi felállásban vagyunk. Eleve eldől, melyik zárt érdekcsoporthoz tartozunk, és nincs helye apró különvéleményeknek. Tudjuk, mitől kell félni, ki az ellenség, ki osztja az ételt és a kegyelmet. Ez legtöbbször gyávaságra nevel. Ebben kéne a fiataloknak civil kurázsiról, közös felelősségről, demokratikus alapértékekről fogalmat alkotniuk.

Írásában az oktatás és a kultúra felelősségét emlegette: félni tanítják leginkább az embereket. Miként?

Az idősebb generációk – jobbról, balról – ahelyett, hogy szuverén egyéniségeket képeznének, szekérhadakat hoznak létre. Arról szól a tanítás: ne legyen saját véleményed, legyél valakinek az embere. Nem juthatsz el az önálló felismerés lehetőségéig, instant igazságokat kapsz. Nem magad jössz rá, milyen egy nemzet karakterológiája, hol élsz, mit tehetsz meg. Nem alakul ki a közös felelősség érzése. Hogy például az egészségügy problémája – az én hibám is.

Ön szerint milyen mulasztások vezettek idáig?

A válasz ott van az ősi sorstragédiákban vagy akár a Frankenstein-szindrómában. Elmaradt a szembenézés. Otthon megnevettet, amikor a nagyobbik gyerekem fejbe csapja a húgát, eldugja a kezét, és azt mondja: nem én voltam! Az már nem annyira vicces, hogy ugyanilyen gyerekesen működő reflexei vannak a társadalomnak is. „Nem én voltam, nem én csináltam.” Romantikus képzetekben, eleve elrendelt pillanatokban gondolkodunk. Ez jellemezte a Kossuth téri kivonulást is. Ez jellemzi a kultúráról való gondolkodást is. A mai napig van egy kép arról: milyennek kell lenni egy alkotónak, milyennek egy alkotásnak.

„Mi marad így a közönségből?” – tette fel két éve költőien a kérdést. Praktikusan: mi maradt?

Nehéz ügy. A Kádár-kor kultúrafogyasztó és -szerető polgársága – egy nagyon erős réteg – mára egyre idősebb, s egyre kevesebben vannak. Az új közönség nehezebben kiismerhető, bár sokszor az alkotók sem küzdenek eleget a közönségükért. A színház – mint eleve reformkori intézményrendszer – sokkal erősebben tartja, építi a publikumát. A moziban viszont erősen csökken a közönségszám, miután elfelejtettük felépíteni az „új nézőt”. Tény az is: annyira nehéz az élet, annyira felgyorsult, hogy a kultúrára, valódi értékekre nemigen marad idejük az embereknek. De azért különös: a miénkhez képest küzdelmesebb országokban sokkal erősebben jelen tud lenni a kultúra.

Számunkra nincs kiút?

Generációk gondolnak mást ugyanazokról a szavakról. Beszélgetni kellene. Ismételni tudom csak: szembe kell nézni önmagunkkal. Saját korosztályunk számára az a legnagyobb feladat, hogy bevallja és kijelölje, kik is vagyunk mi. Magyarország az átlagember fejében egyáltalán nincs „végiggondolva”. A saját helyi értékünkön kell meglátni és megszeretni önmagunkat. Sem többek, sem kevesebbek nem vagyunk annál, mint amik valójában vagyunk. De most legtöbbször a súlyos nemzetgyalázás és az eszelős túlértékelés között leng az inga. Pedig nincs annál szebb, mint amikor az ember azonosul önmagával.

A szembenézésből hogyan lehet gyakorlati társadalmi programot csinálni?

Nem nekem kell erre választ adnom. De a magam esetében nem túl bonyolult a dolog. Hiszek benne, hogy ha leülök beszélgetni egy vetítés, előadás után a nézőkkel, az vihet valahová. Azért nem olyan tragikus a helyzet. Szerencsére mindig van igény változásra, újfajta látásmódra.

Kritikus látásmódja ellenére optimista?

Nem lehetek más. Azért nem ez a világ legsötétebb helye. Hazabeszélve: mégiscsak létrejött a filmtörvény, amely segített a nemzetközi sikereket hozó filmek elkészítésében, és a kultúrpolitika is támogató, próbál lépést tartani. Vagyis vannak, akik túlléptek a régi reflexen. Rengeteg kreativitás, erő van köztünk, körülöttünk. Az a lényeg, hogy az egyén felelőssége erősödjön meg. Ne fogadjuk el, hogy beosztottak vagyunk.