Esti Korhely a Balaton Pardon

És ha a tantónéni leült intett végre, nos, akkor ideje összegeznünk: 88.000 ember (és említsük meg, hogy mégsem volt az a kifejezett, kedvrohasztó zsúfoltság); 100 zenekar és DJ (leginkább az elektronikát tiszteltették, de helyet kapott azért átmenetnek az egy Massive Attack, sőt, még a Quimby, valamint a vének, a B’52 is beszuszakolódott valahogy az ajtófélfa alatt); eltűnt a torkok meg a fecske közt több, mint 200.000 korsó serital (a dobozos Heineken 550.-); és meleg volt, naná, kis bibivel, de arról lentebb.

Mindenesetre elmondhatjuk:

a tavalyi 30.000 Sound-lakó után

az idei év egyértelműen siker – a kérdés persze, hogy pontosan kinek. A cél, mely szerint a szervezők új színt, afféle egészséges pirospozsgát varázsolnak végre a hazai fesztiválélet kissé talán vérszegény, szarkalábas, a szem alatt néha-néha már remegős orcájára, nyilvánvalóan imponáló, ám eljutni odáig büdösül kemény feladat. A Sziget Produkció mégis nekifeszült a zsáknak, tolta kicsit, aztán a létra középső fokán, félúton a padlás felé megállt pihegni.
Azóta is ott van, a fecskék a füle mögé építik a fészküket.

I’ll be back

Amiben a Sound erős, az nyilvánvaló és nem is lehet kétséges: a Magyar Tenger, elvárásaink, pusmogásból-pletykákból összeeszkábált meggyőződésünk ellenére, ébredezik. Már megint Balcsi a Balcsi - nem Balaton, és már régen nem Plattensee. A lehúzás, a bunkó pincérek, a 900-as bitte_ein_lángosch felszívódott valami sebtiben odaképzelt logikai fekete-lyukban, mi meg észre sem vettük.

A szíves vendéglátás fogalma visszatérni látszik, és ez, mi tagadás, igen kedves a szívünknek.

Push the tempo

Ebből a szempontból tehát a Sound, akár a fifikás sasmadár, a legjobbkor csapott le. A Zamárdi + 1 zenei fesztivál képlete érvényes és igaz: sörrel a kézben a Balcsiba pancsolni bele, miközben a hátunk megett (csak a citálás kedvéért persze) valami rockbanda énekel – nos, mit tegyünk, felemelő. Tökéletes. Mosolyra fakaszt. Ellenben, ha a dolog másik oldalát nézzük, „a megszokottnál magasabb komfortfokozatot”, hát abból aztán semmivel sem több, mint a VOLT-on, illetve a Szigeten. Vagy a Zöld Pardonban akár, pedig ott még aludni sem akar az ember, feltéve, hogy nem mániás.

Lehet, hogy valóban nem olyan gyenge ez a gyerek, de akkor is, nevezzük inkább a nevén: fruttiszagú toi-toiok, összeszart öltözőfülkék, szemét. A nyájas közönség is minősítve van ehelyütt, félreértés ne essék, de ha már megváltás, akkor az lehetőleg ne arról szóljon, hogy csinálunk a VIP-részlegen belül egy VIP-részleget, meg még egy utolsót, amiben már csak a Deutsch Tamás mulathat, egyedül, egy bazinagy diszkógömb alatt.

Mindegy, majd jövőre, a Soundnak mindenesetre megvan a hangulata, a hibák pedig azért vannak, hogy bizonyos illetékesek kemény kézzel odébb söpörhessék azokat. A fecskefészkek a fül mögül igenis kikaparhatók – kicsit húzza majd a babahajat, viszketni fog, de a fenébe is, majd elmúlik.

The show must go on

Vannak a Soundban lehetőségek tehát. A többit meg nevezzük gyerekbetegségeknek mondjuk – a kínos Jose Padilla-affért, mikor is egy alig mondatnyi lábjegyzetben sikerült elpöttyenteni, hogy az ibizai Café del Mar DJ-je, hát mit tegyünk, megint csak lemondta a túrát; az utolsó estére várt (végül hajnalban lezúduló) vihar esetére a kempingezők kiszorítását felemlegetni még alternatívaként is botorság volt; azt pedig, hogy a jegyüzérek közvetlenül a bejárat mellett szabadultak meg, nem ritkán öt- tízszeres áron a fölös tikettektől (lásd feljebb: Plattensee), fel se emlegessük. Emlékezzünk meg inkább a szigetes fiaskóját idén jócskán jóvátevő Massive Attackról, a mindig jó Cafe Diszkosz fergeteg-mulatságairól, kis hazánkban elsőképp haknizó Fatboy Slimről. A Balatonról, a tisztességes, monokinibe fáradt lánykákról (megjósoltuk, és voltak). A zseniális, abszolút zárókoncertől: a mexikói ska-királyság Los de Abajosról. A hideg sörökről, a Mojitókról, meg úgy a napsütésről abcúg.

Van ebben kraft, jövőre majd. Majd jövőre.