Énekes halottak

Pontosabban: énekesnők. Svéd, dán, német, francia stáb csinál egy echt egyiptomi politkrimit, amely érvényes helyzetrajzot ad a korrupt és erőszakos társadalmak működéséről. Noredinből, a mérsékelten eredményes nyomozóból hamarosan rendőr ezredes lesz, mert a kerületi kapitány a nagybátyja. A korrupció természetes kísérője minden mozgásnak (a pénz beszél, a karaván halad). A vállalkozói oligarchia sérthetetlen, szolgalélek mindig akad, a megélhetési rendőrök áldozatot, tettest egyaránt kizsebelnek, nem elvetemültségből, hanem rutinszerűen.

A nyugati bűnfilmek patentjeit érdekes Kairó lepukkant vagy épp kifényesített utcáin látni. A nemzetközi elit luxushelyszínei (a Hilton a Nílus partján) persze hasonlók vagy ugyanolyanok, de a romos aliglakások képei jócskán elugranak a skandináv filmek sztenderd kéglijeitől.

Főhősünk tán kicsit jobb kollégái átlagánál. (Higgyük!) Még képes rácsodálkozni arra a fordulatra, amikor a befolyásos körökben kedvelt, elvágott nyakú énekesnőt nagyvonalúan öngyilkosnak nyilvánítja az ügyész. Így nincs vele gond. Talán még hinne a törvényben Noredin, noha a látottak, tapasztaltak erre aligha hatalmazzák fel. Nem igazán felfedező, oknyomozó, vállalkozó, kockáztató, nem is nyerő típus.

A tetthely egy igencsak lerobbant, erősen rétegzett társadalom, sokféle bűnnel, piszokkal. Nyomasztó a körülmények hatalma. Elhisszük, hogy ez az út vezethetett az „arab tavasz” lázadásaihoz, a Tahrir térre, a kormánybuktatáshoz, Mubarak lemondásához és az azt követő komplikációkhoz. Csak hát mi lett a nagy nekidurálásból? A film egyik szereplője így foglalja össze a lényeget: „Ez nem Svájc. Itt nincs igazságszolgáltatás.” El kell hinnünk, hogy így van.

A némileg ráérős, keleties tempójú, különös, keserű történet a Sundance Fesztivál fődíját kapta.

(A kairói eset. Írta és rendezte: Tarik Saleh.)