Én, a séf
Ha valaki összeszorított fogakkal próbál humorizálni, az jóra nem visz, nem vihet soha. Ez az első benyomásunk, elnézve a főcímben produkált erőlködést. De aztán – szerencsére – nem marad így.
A konyhakomédia szórakoztatóba fordul. Persze ehhez az kell, hogy elfogadjuk: egy hőskölteménynek is lehet hagymaszaga, nem csak kenyérrel él az ember, s meg kell értenünk: a győztest a kudarcok szülik. (Ilyen értelemben lehet a mi nemzetünket is „definíciószerűen győztesnek” tekinteni.)
E filmben a világhíres francia haute cuisine és az internacionális divattá vált molekuláris gasztronómia csap össze a vendégek tányérjain, zsigereiben és ízlésében. Alexander Lagarde (Jean Reno) mesterszakács az 5000 receptes Auguste Escoffier nyomán műveli a „magas konyhaművészetet”, amely hajdan a párizsi Ritzben, a londoni Savoyban, Carltonban bontakozott ki. (Itt az Escoffier keze alá dolgozó cukrászinas éppen Ho Si Minh volt, igen, az a bizonyos). Ennek az új, kifinomult irányzatnak az alapján lett becsülete, tekintélye a szakácsszakmának, vendéglátásnak.
Az angol gyökerű molekuláris gasztronómiához más hozzávalók kellenek. Például: emulgeálók, sűrítők, stabilizátorok, zselésítők, fehérjestrukturálók. Ez a konyha a sütés-főzést tudományos alapokra helyezi: kémiát, fizikát vizsgál, produktumai színükben, formájukban, ízükben, mikroszkopikus adagjaikban gyakran meglepőek, eredetiek.
Hőseink harctere a három Michelin-csillagos étterem konyhája, a már hanyatló sztár, Alexander és a feljövőben lévő Jacky (Michaël Youn) szövetkeznek a régi, szép francia ételek védelmében a „bornírt modernség” támadásai ellen. A vendégek, a családok, a szakma ítélete bogozódik öszsze, majd szét, a vígjátékok receptje szerint.
Könnyed, szórakoztató film. Éhesen ne váltsanak rá jegyet! (Írta és rendezte Daniel Cohen.)
