Unja az Elkxrtukat? Nézzen dokumentumfilmeket 2006 őszéről!

Ugyan a közvéleményt elsősorban az Elkxrtuk című, fikcióra épülő játékfilm izgatja, több filmet is bemutattak az elmúlt hetekben, amely a 2006 őszi eseményeket, így az akkori, gazdagon dokumentált rendőri erőszakot dolgozza fel. Skrabski Fruzsina „Áldozatok 2006” és a Helsinki Bizottság „Erőnek erejével – Megtorlatlan rendőri erőszak 2006-ban és azóta” című dokumentumfilmjei némileg eltérő megközelítéssel, ugyanakkor tényalapon közelítik meg a témát, mondhatjuk kiegészítik egymást.

Az Áldozatok 2006 jóval több áldozatot és történetet – köztük rendőrökét is – sorakoztat fel, egyúttal jóval több korabeli felvételt használ, elsősorban a tévészékház ostromával kezdődő események felidézésére és dokumentálására koncentrál. Az Erőnek erejével főleg a Helsinki Bizottság és a Társaság a Szabadságjogokért látóterébe került ügyeket dolgozza fel, mondhatni „saját anyagból dolgozik”. Filmjük egyúttal régi vágásúbb is abban az értelemben, hogy jellemző rá a Sára Sándor és Ember Judit dokumentumfilmjeit idéző, a szárazabb történetmesélést lehetővé tévő „beszélő fej” megoldás.

Jelentős különbség a két film között, hogy míg Skrabski filmje egy rövid időszak eseményeinek minél részletesebb bemutatására törekszik, addig a Helsinki Bizottság filmjének kereteit ugyanez szétfeszítené, hiszen úgy általában a rendőri erőszakról szól, arra rendszerszintű problémaként tekint, felidézi a jogvédő szervezet 2006 előtti és utáni, e témában végzett munkáját, megoldási javaslatokkal él. Ki lehet mondani, hogy amíg az újságíró-dokumentumfilmes közelebbről, konkrét esetekre koncentrálva, addig a jogvédő szervezet távolabbról, a háttérre is kitérő módon mutatja be a 2006-os rendőri túlkapásokat. Ugyanígy ki lehet jelenteni azt is, hogy mindkét nézőpontra szükség van.

Mindkét film elkészítésében szerepet vállalt Bodoky Tamás, az Átlátszó alapítója, a Túlkapások című könyv szerzője. Bodoky 2006-ban az Index újságírójaként írta azt a könyve alapjául szolgáló cikksorozatot, ami a rendőri túlkapások bírósági utóéletét követte nyomon. Az ártatlanul eljárás alá vont áldozatok történetei és a több ízben elmaradt felelősségre vonás arra mutat rá, hogyan alakul és alakulhat ki a rendőri erőszak, milyen körülmények bátoríthatják azt.

Itt illik felhívnom a figyelmet arra, hogy mindkét filmben szerepelek, mint szemtanú és mint sértett. 2006. október 23-án az esti órákban csatlakoztam újságíróként, tudósítóként a Múzeum körúton ahhoz a tömeghez, amely – az Astoriánál történtek okán – már bőven nem kizárólag azokból állt, akikkel a Kossuth tér előző napi kiürítése óta városszerte kergetőztek a rendőri erők. A rendőrség által kért/előírt sárga láthatósági mellényben, a tömegoszlatást nem akadályozva (ugyanis éppen nem történt ilyen) dokumentáltam az eseményeket, a rendőrség felfejlődését és a roham előtti csendet, amikor célzott lövés ért gumilövedékkel. Magát az esetet nem tudom másként értékelni, mint az azonosítószámok levételét: a rendőrség aznap mindent megtett azért, hogy védje magát a normaszegés következményeitől. Az eseményekről tudósító újságírókkal szembeni erőszak semmilyen más célt nem szolgált, mint azt, hogy a lehető legkevesebb olyan bizonyíték maradjon fenn, amely később a bíróságon felhasználható.

A rendőri erőszak olyan aspektusaival, hogy mely körülmények segítik, bátorítják azt – beleértve annak rejtve maradását, az átláthatóság akadályozását –, inkább a Helsinki Bizottság filmje foglalkozik. Az Erőnek erejével nem kizárólag 2006 őszére fókuszál, kitér a vallatás közbeni, máig előforduló erőszakra, ajánlásokat fogalmaz meg a mindenkori állam felé, bevált „jó gyakorlatokat” ismertet. A film kitér a Független Rendészeti Panasztestület munkájára is, amelyet éppen a 2006-os rendőri fellépés hívott életre és amelyet épp az a kormány szüntetett meg 2020 elején, amely vezető erejének legendáriumában központi szerepet tölt be a 2006-os rendőri brutalitás.

Mindkét filmről elmondható, hogy tárgyilagosságra törekszik, nem foglalkozik a 2006 őszéről azóta is közszájon forgó feltételezésekkel, politikailag motivált összeesküvés-elméletekkel. A vizsgálódó szerepéből egyedül Skrabski Fruzsina lép ki néhány jelenet erejéig, amikor megpróbálja a sértetteket szembesíteni Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnökkel, összességében azonban inkább mentes a szájbarágástól, az ideológiai narancs faroktól, olyannyira, hogy a rendezőnő saját közösségi oldalán éppen azért kapott kritikát egy fideszes politikustól, mert alkotása nem elég vonalas, mi több, olyan szervezeteket – például épp a másik filmet készítő Helsinki Bizottságot – is megszólít, amelyek kritikusak a jelenlegi kormánnyal éppúgy, mint a 2010 előttivel.

Skrabski Fruzsina filmje inkább szívvel, a jogvédőké inkább ésszel áll hozzá a 2006-is rendőri erőszakhoz. Míg előbbire mondhatjuk, hogy izgalmasabb, felkavaróbb – ezt főleg a korabeli felvételek sűrű bevágásának köszönheti –, addig utóbbira inkább az áll, hogy elgondolkodtat, az egyszeri felháborodás helyett inkább nyomaszt, és nem zárja le a történetét azzal, hogy a rendőrség ma már nem oszlat fel tüntetéseket erőszakkal. Mi több, az Erőnek erejével emlékeztet arra, hogy 2015 óta a magyar hatóságok úgy százezer embert kényszerítettek vissza Szerbiába a határon, az eközben alkalmazott – sokszor gyerekekkel, nőkkel szembeni – hatósági erőszak azonban nem kap olyan nyilvánosságot, mint a 2006-os budapesti utcán történtek.

Az Erőnek erejével itt, az Áldozatok 2006 itt tekinthető meg ingyenesen.

(Kiemelt kép: Rendőrök oszlatása a Rákóczi úton 2006. szeptember 19-én. Fotó: 168 óra archív)