Egy igen jó film: Toni Erdmann
Ez a német–osztrák film kapta idén a Filmkritikusok Nemzetközi Szövetségének fődíját, és jövőre ezt nevezik Berlinből Oscar-díjra.
A címszereplő idős zongoratanár, akinek a lánya, Ines a távoli Bukarestben egy olajüzletben érintett tanácsadó cég munkatársa. Ám sehol egy hozzávaló férfi, gyerek, szabadság, boldogság. Erdmann úr úgy dönt, rendet tesz a munkaalkoholista lány életében. Odautazik.
Az apa azonban nem konvencionális lény. Önálló. Be nem tagozódó. Mókára mindig kapható. De sok ez a jóból Inesnek, aki minden percében és porcikájában a korporáció embere, és már menekülne a privát kötelmektől. Ám a papa kísérti: tanácskozáson, tárgyaláson, fogadáson, parókában, német nagykövetként bemutatkozva.
A botrány és a nevetés (röhögés, bocs!) szélén egyensúlyozva megy előre a történet. Megismerkedünk a ká-európai biznisszel, a benne erejüket megfeszítve tempózó újoncokkal, a tanácsadó cégek funkcióival (hogy a megbízók kioldaloghassanak a felelősségviselés alól), a „kiszervezés” bulijával, amikor külsősökkel hajtatják végre a cég feladatait, a racionális kényszerek súlyával, az egzisztenciális fenyegetettség terheivel. A kötelező siker és teljesítmény örömeivel és szorongásaival, a Balkán és a jövő kényszerházasságával, az okostelefonok és a kecskék tragikomikus együttélésével. A gazdag sivársággal. A termékeny alávetettséggel. A saját személyiség luxusával. A boldogsággal, amelyet mindig csak utólag ismer fel az ember.
A szervezetfejlesztés kötelező. Ines csoportját újra kell kondicionálni. S erre a legjobb, ha a korábbi beidegződéseket mind eldobjuk. Erre szolgál a meztelen parti – amely persze nem nélkülözi a meglepetéseket. De többet aligha mondhatok.
Igen jó film, ajánlom.
(Rendezte: Maren Ade. Címszerepben: Peter Simonischek. Inesként Sandra Hüller.)
