Deszkapalánk a Klauzál téren
Akik jártak ezen a kiállításon, mostantól másképpen lépnek a Klauzál térre.
Remélem, látták. És elvitték gyermekeiket is, és meséltek róla unokáiknak, akik, ha még nincsenek tizenhat évesek, nem léphettek a szabadtéri kiállítás kerítése mögé. És azt is remélem persze, hogy a pesti gettó emlékezete fennmarad az évforduló múltán és a kiállítás (A pesti gettó emlékezete) lebontása után is, hogy újabb és újabb nemzedékeknek lesz módjuk szembenézni azzal, ami hét évtizede történt Budapesten, és persze azt is remélem, hogy efféle borzalom sosem történik, sosem történhet többé ebben a városban.
Hetven éve, 1945. január tizennyolcadikán szabadult föl a pesti gettó, azokban a napokban készültek azok a fényképek, melyek egy részét most láthattuk a hajdani rettenet terén, a Klauzál téren. Olyan fényképek ezek, melyek hét évtized után is a torkokra forrasztják a szót, és szégyenpírt varázsolnak az arcokra. Nincs itt szükség se magyarázatokra, se ítéletre: a dokumentumok önmagukért beszélnek. A kirekesztés, a kirablás, a megalázás, a meggyilkolás dokumentumai. A hajdani borzalmak helyszínén magas deszkapalánk, azokra ragasztva hirdetmények, dokumentumok, fotográfiák. Belépéskor egy elegánsan berendezett polgári szoba fényképét látjuk, és amikor körbesétáltuk a – most inkább jelképesen, hajdan valóságosan – körbekerített területet, csak romokat, halottakat: mindez néhány hónap alatt történt. Időben is ezt a néhány hónapot idézte a megrendítő kiállítás – az elmondottak mellett egy középre épített barakkban kortárs művészek hajtottak fejet az egykori események előtt –; a gettó felállításától annak lerombolásáig állt fenn maga is, hetven évvel később, természetesen.
Amikor a tervről hallottam, aggódtam kicsit, hogyan fogadja a mai Klauzál tér multikulturális közönsége és a mai főváros előítéletektől szabdalt társadalma ezt a tárlatot, ezt a főhajtást. De úgy látszik, mindenki felnőtt a feladathoz. Aki látta, nem szabadulhatott hatása alól, aki nem, hagyta létezni. Mostantól megint a futball-labdáktól döng itt a palánk, a padokon szerelmesek, dílerek, hajléktalanok cserélnek csókot, pénzt, eszmét, az élet megy tovább az Erzsébetváros szívében, de akik jártak ezen a kiállításon, mostantól mégis másképpen lépnek a Klauzál térre.
Jolsvai András
