Bukta

Próbáljuk meg úgy végigjárni ezt a kiállítást, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lettek volna azok a hullámok a megelőző tárlat körül, mintha nem mondott volna le a Műcsarnok igazgatója, mintha nem tudnánk, mi történik az MMA-ban, mintha nem tudnánk, mi történik a magyar kultúrában, mintha nem tudnánk semmit.

Mintha ez egy normális ország volna.

Egy normális ország, amely azzal tiszteli meg egyik legjelentősebb képzőművészét, hogy hatvanadik születésnapja alkalmából méltó tárlatot rendez neki a Műcsarnokban – méretében, tematikájában, koncepciójában, felépítésében és hírverésében is méltót. Amelyre a művész izgatottan készül számos új alkotással, amelyben jelentős társművészek vállalnak kvázi tárlatvezetői szerepet (ottjártamkor a filmrendező Hajdú Szabolcs mesélte el a képek kapcsán a vidékről indulás nehézségeit), amelyhez elegáns katalógus, tréfás álbulvárújság és egyórás portréfilm készül, egyszóval olyat, amely méltó egy országhoz, amely fontosnak tartja és becsüli a kortárs képzőművészet legnagyobbjait.

Ez a tárlat ilyen. Bukta Imre alkotóereje teljében van, bármihez fog, az arannyá válik a keze alatt: bölcs és keserű arannyá, ha szabad ezt a képzavart megengednünk itt magunknak, hiszen a művész kegyetlen őszinteséggel ábrázolja a körötte pusztuló, szétmorzsolódó világot, a semmibe vesző gyermekkori értékrendet, de mindezt a hamis múltba révedés pántlikás pátosza nélkül, ráadásul a legmodernebb eszközökkel, technikákkal. Bukta mindig híres volt bravúros technikájáról (mondhatnék kézügyességet is, ha mernék), a gumicsizmától a kukoricaszemig minden műalkotássá nemesül a keze alatt, és különleges kreativitásából sem vesztett egy szemernyit sem: csak valahogy letisztultabb, lényeglátóbb lett.

Azt javaslom, sétálják végig a termeket, aztán üljenek le a fehér kanapéra, és nézzék meg a portréfilmet, aztán kezdjék elölről az egészet.

Az utóbbi évek egyik legjelentősebb kiállítását látják. És ahogy a dolgok most állnak, lehet, hogy a elkövetkezendő évekét is.